🔊 Ajánlott soundtrack az olvasáshoz 🎧
Álomfejtők
Ronkassh lépésről lépésre halad a sáros és csúszós avaron, pedig napok óta nem esett a hegyek lábánál, és még jó darabig nem is fog. Ő a Kékszájúak sámánja, ő már csak tudja. Mégis esőillat járja át az erdőt, ázott szőr szagát árasztják a nyomok, amiket követ. A tölgyek között erősödik a szél, de akármikor kilát a lombok között, hiába kutat felhők után a vérszínű égen. Lefelé tart egy domboldalon, keresi a járható ösvényeket, átcsörtet a kisebb cserjéseken. Kúszónövények markolnak a bundájába, a szíve zakatol, amikor egy-egy lépésnél majdnem elveszíti az egyensúlyát, és kis híján legurul. Szétcsaphatná a koponyáját egy kiálló sziklakövön, de élvezi az érzést, ilyenkor tudja, hogy él.
Az orkoknak a vízmosásban kellene várniuk rá, de hiába ereszkedik le a kénszagúan gőzölgő kis erecskéhez a sziklás mart alján, sehol nem látja őket, csak a hangjukat hallja. Megint Veszett Fejsze hergeli a vén Guldarart, ahogy az elmúlt két napban.
– Megint egy álom?! – hördül fel a Vérfakasztók ifjú énekmondója, aki három fivérével is végzett, hogy kiharcolja helyét a portyára induló falkában. Ronkassh látja maga előtt, ahogy kiül az arcára a gúny és a megvetés, amit Veszett Fejsze olyan ügyesen bele tud sűríteni a hangjába. – Elmégy te Hram valagába, Guldarar.
– Mit mondtál Hram atyáról?!
– Ugyan már! Megint egy álomról beszéltek! Már a Vén Szürke is ezzel bolondított minket, azt’ ki kellett tekernünk a nyakát. Megmondom, én mit csinálok…
– Jó. Mondjad! – morogja Guldarar, de közben elkezdi megoldani a sajgó bütykeit takaró kötést; puszta kézzel harcol, és már annyi csatát megjárt, hogy diónyi méretűre keményedtek. A nőstényei készítenek rájuk borogatást minden este bagzás után. Ronkassh egyszer felajánlotta neki, hogy átbűvöli a fájását egy rabszolgára, de ingerülten elutasította. A gro-ugoni Vérivók szülötteként nagyon rossz tapasztalatai voltak az orwellánusokat szolgáló helyi vajákosokkal, úgyhogy a sámán nem erőltette a dolgot.
Veszett Fejsze nem ilyen megértő. Vigyorogva int egy hegyivadásznak a saját törzséből, hogy dobja oda neki a szekercéjét a körtefa alól, ahol éjszaka vackoltak. Ronkassh még a napfény csillogását is látja a penge élén, amikor előkerül. Érthetetlen, hiszen a tábor nincs itt, a nap is elbújt a felhők mögött. De mikor lett felhős az ég?
Az orkok közben összegyűlnek Veszett Fejsze és Guldarar körül, hiszen a Vérfakasztók énekmondója napok óta igyekszik párbajra kényszeríteni a Vérivók bajnokát, és érzik, hogy most annak ellenére is eléri a célját, hogy portyán járnak. Kétfog „Hóhér” Bolhgar legendás csatabárdját, a Fejvevőt fogják visszaszerezni az emberpondróktól.
Ronkassh közben futni kezd a mocsárban. Nem érti, hogy duzzadt a kis erecske az erdőt láppá változtató áthághatatlan víztömeggé, néhol derékig gázol benne, másutt az álláig ér, gyökerekbe kapaszkodva húzza föl magát a morzsalékos talajra, ami lassan csúszik bele az árba, ami újra meg újra elsodorná, pedig oda kell érnie a táborba, mielőtt a falka két legerősebb harcosa elveszejti egymást.
Néhány pikkelyvértes Vérfakasztó biztatni is kezdi Veszett Fejszét, kiáltozva földhöz verik a lándzsájukat, Guldarar mögött pedig felsorakoznak a Vérivók és a Nyúzók talpasai. A harminc ork két csoportra szakad. Már a segédcsapataik is őket bámulják, az emberzsoldosok és az erdei zsiványok, sőt a fák ágai között lapuló goblin őrszemek is. Az emberekkel ellentétben ők persze tudják, hogy az ilyen acsarkodás csak a csupaszbőrűek között szokott tömegverekedéssé fajulni, hiszen nyilvánvalóan a rátermettebb harcosnak van igaza, azt pedig csak egy az egy elleni küzdelemben lehet eldönteni. Ráadásul a goblinok a tábor őrszemeiként még azt is tudják, hogy a vita valójában nem Guldarar jósálmáról szól, hanem arról, hogy Veszett Fejsze megkívánta az egyik nőstényét, aki ráadásul összemorgott vele három nappal ezelőtt a makkosban, ahol akkor táboroztak – látták a lombok magasából.
Ronkassh máskor egy pillanatra elgondolkozna azon, honnan tudja mindezt, most viszont csak gyűri-dagasztja maga alatt a higanyszerű földet, a sámánbotját maga elé tartva keres kapaszkodókat, amikbe beakaszthatva előre húzhatná magát a zúgó szélben, ami a forrás felől árad, de minduntalan visszasüpped a ködülte csalitosba, ahonnan veszett toportyánok rontanak utána, mintha űznék és hajtanák és vadásznának rá.
Valamiért a Vén Szürke jut az eszébe, a Vérfakasztók előző sámánja, akinek a hazugsága óta az orkok ferde szemmel néznek mindenkire, aki jósálmokat emleget. Guldarar ráadásul soha nem vett fegyvert a kezébe, és most mégis magának akarja „Hóhér” Bolhgar csatabárdját? Itt valami nincs rendben. A Fejvevőnek akkor veszett nyoma, amikor egy udvari ork – egy bolhás kuvasz – harmadmagával tőrbe csata Bolhgart, és becstelenül elorozta tőle. Nemzedékeken át hiába kutattak utána, mígnem hírét vették, hogy a Hat Kard Szövetségénél van, ereklyeként tisztelik, és éjszakánként szajhákat táncoltatnak fölötte. A Vén Szürke állítólag egy jósálomból hüvelyezte ki mindezt, pedig valójában a Szövetség egyik köpönyegforgató hatalmasa árulta el neki, ki tudja, milyen alávaló szándékkal. Kár, hogy a Vén Szürke sem bizonyult gerincesebbnek: a hazugsága nyilvánvalóvá tette, hogy a visszaszerzése után a maga javára akarta fordítani a csatabárdot, és ezért a becstelenségért nagyon helyesen a fejét vették. Ezek szerint Guldarar semmit nem tanult a Vén Szürke példájából? Vagy esetleg tényleg látott valamit?
Veszett Fejsze számára persze mindegy: ő pusztán minden lehetőséget megragadott, hogy provokálja Guldarart, és most vigyorogva lóbálja a szekercéjét. A Vérivók bajnokának ehhez képest csak a pillantása villan egyszer-egyszer a legfiatalabb nőstényére, hogy lássa, melyikükre vicsorítja az agyarát, de nem kap megnyugtató választ.
Ronkassh siet, ahogy csak tud, a viharnak feszülve tör előre a fák között, sötét éjszakában, vágtató ködfarkasok között, akik a lába, a karja, a nyaka után kapdosnak, fogvicsorítva tartja őket távol a sámánbotjával, oda kell érnie mielőbb, vagy legalábbis találnia valami megoldást, mert ha ezek ketten lemészárolják egymást…
Szél kerekedik. Lehűti a levegőt, az emberek és a goblinok reszketni kezdenek, az orkok hátán égnek mered a szőr. Ronkassh látja maga előtt, ahogy avarból és gallyakból szőtt alak ölt testet a tábor közepén. Körülötte mindenki fegyvert ránt, Guldarar és Veszett Fejsze is hátrál egy-két lépést, bár nem veszik le a szemüket egymásról. Guldarar mögött felsorakoznak a nőstényei, amivel újfent bizonyítják, hogy joggal nyertek helyet a falkában. Veszett Fejsze elismerően bólint, mert ő sem párzana olyan nősténnyel, aki a bajban nem áll a párja mellé.
A gallyak közben torz lénnyé állnak össze. Hunyorítva nézve hasonlít egy orkhoz, csak vékonyabb, bár ahogy a rothadó levélsodrat itt-ott fürtökben rátapad, lassan hasa, válla, pofája lesz, és penészes makkok vicsorognak a szájában, míg a szeme helyén fenyőkéregről leszaggatott borostyándarabok csillognak. Az egyikben egy hétlábú pók feketéllik.
Veszett Fejsze dühödten felordít, és nekiront a szekercéjével, de a levéltöredékből álló test ujjnyi rést nyit magán a fegyvernek, majd összezárul mögötte, aztán vadszőlőből font csápjaival torkon ragadja az ifjú énekmondót, hogy földre lerántva lassan elkezdje megfullasztani. Guldarar is harci üvöltést hallat, de két lépést sem tesz meg, amikor tövises akácfatörzsek törnek elő a talpa alól, és ütik át a lábszárát és a combját.
Közben a széldémonszerű jelenés már köpenyt és orvosságos táskát is szőtt magára aranyakácból és szőrfoszlányokból, kezében pedig göcsörtös babérfaágat tart sámánbotként. Ahogy mély hangon szavakat kezd görögni a gyomra sosemvolt mélyéről, mérgező lehelete ledönti lábáról a talpon maradt orkokat, mielőtt megtámadhatnák.
– Nem… értem – motyogja a sebeitől nyüszítő Guldarar, legyűrve a kínt, Veszett Fejsze pedig köhögve kapkod levegő után, amikor enyhül a szorítás a nyakán. Pillanatokkal később a többi ork is éledezni kezd, majd izgatott pusmogásba fognak, ahogy megértenek egy-két szót.
– A bárd…
– A csont…
– A törzsek…
– A vér…
Veszett Fejsze a nyakát markolászva feláll, mert a jelenés közben elengedte.
A bárd, a csont, a törzsek, a vér…
Elvigyorodik.
Hát persze!
A gro-ugoni törzseket csak akkor egyesítheti a bárd, ha vérrel vesznek elégtételt az udvari kuvasz csontjai fölött. Az méltó diadal lesz, és olyan dalt szerez majd róla, amit az unokái és az ő unokáik is büszkén énekelhetnek majd egész Gro-Ugonban.
– Bolond! – vakkantja Guldarar a combját masszírozva, mert valamiképp kitalálja az énekmondó gondolatát. – Csak a bárd a törzseké, a csontokhoz rossz vér tapad!
– Gyáva vagy te, Guldarar, de majd én megmutatom… – és az énekmondó már emeli is a fegyverét, hogy a Vérivók bajnokára rontson.
Visszaerősödik a szél. A goblinokat ledönti a lábukról, az emberek egymásba kapaszkodva keresnek menedéket a tölgyek között, az orkok közül pedig többen a fegyverükbe kapaszkodva nyüszítenek a tisztásra telepedő mágia szagától. Csont- és irhadarabokat sodor a szél, mintha ragadozók lakomáját szórná szerteszét.
Valahogy éjszaka lett, tán a felhők miatt: a csillagokon túl tornyosulnak az égen, zöld, bíbor, rőtsárga színekben fonják körbe a vörös és a kék holdat, amelyek a Farkasszellem haragvó szemeiként néznek le a világra.
Ronkassh lassan tör utat magának a gallyakból és avarból született torzalak felé, amelynek immár egy csontfehér koponyamaszk takarja az arcát, a szél fújhatta rá. A Vérfakasztók sámánja zihál, a bundája merő vér, és mintha lefogyott volna. Csúnyán húzza a jobb lábát, a bal karja mintha elsorvadt volna, a fogai kirohadtak a szájából, és az orráig is alig lát, de végül csak ideért, hogy megelőzze a párbajt Veszett Fejsze és Guldarar között, aminek az falka látta volna kárát.
– Ki küldött? – kérdezi a széldémont odaérve; marka olyan erővel szorítja babérfából faragott sámánbotját, amivel lépésről lépésre húzza magát mind közelebb a jelenéshez, újra meg újra földbe döfve, a szél ellen szegülve, hogy az szinte el is törik.
A kék-vörös szempár rápillant a csontfehér maszk alól.
– Te – dörgi az ég, és villámcsapás szakítja ketté a vihart.
Veszett Fejsze kótyagos fejjel ébred, mint aki egy korsóval kevesebb ork pálinkát ivott a kelleténél. Körülötte átkozódnak és morognak az orkok, akik hozzá hasonlóan most térnek magukhoz álmukból, a goblinok egyenesen sikoltoznak, az emberek értetlenül kiabálnak.
– Hé! Sámán! – hallja Guldarar hangját. A vén ork tízlépésnyire áll tőle, mindkét keze csurom vér. Ronkassh ott áll mellette, és tűnődve bámul valamit földön. – Mondd csak, sámán, azt a széldémont, vagy mi a rontást, ha kell, ébren is meg tudod idézni? – kérdezi a Vérivók bajnoka, és Veszett Fejsze ekkor döbben rá, hogy álmot látott, sőt, hogy ugyanazt az álmot látták mindannyian.
Ronkassh először nem válaszol. Szokatlanul szürke az arca, mintha olyasmi jár a fejében, ami messze túlmutat azon, amit Guldarar kérdez. Végül azt feleli:
– Hát… ha kell, akkor igen. Meg tudom idézni. Bár súlyos árat kellene fizetnem ér…
– Jó – bólint Guldarar. – Akkor készüljél erre is. Ami meg a mi dolgunkat illeti…
Veszett Fejszéhez fordul, és az ölébe rúg egy letépett fejet. A nyakcsonkból fröcsögő vér szaga rögtön magához téríti az ifjú énekmondót, és miközben az egyik kezével fölemeli, hogy lássa, kié, a másikkal ösztönösen nyúl a szekercéje után, de Guldarar közbeszól.
– Arra most nem lesz szükséged. Egy ilyen szuka miatt bolondság lenne most egymásnak ugranunk. A falkának kellünk a portyán. Majd utána eldöntjük, kinek volt igaza az álomról – morogja, és megrecsegteti a bütykeit. – Addig legyetek boldogok!
John J. Sherwood /Molnár Gábor/
2024.07.31.
Molnár Gábor 1981-ben született, magyar-politológia szakot hallgatott a Debreceni Egyetemen, 1995 óta szerepjátékozik. John J. Sherwood név alatt 2004 óta négy önálló kötete (Hőseposz, Abbitkirálynő, Százháború, Komisz mesék) és tucatnyi elbeszélése jelent meg a M.A.G.U.S. világához, valamint a Hetvenhét, az Erato és Az év magyar science fiction és fantasynovellái kötetekben jelentek meg novellái.