AMBRON - LUMINA LARP 2017 - 1. HANGULATKELTŐ

Psz. 3512 fél évvel a 81. viadal előtt az Erwaner Ház dinisi kirendeltségében. Ambron Erwaner és unokája Morwian közötti beszélgetés.

A második nyilallás szokás szerint rosszabb volt az elsőnél, és Ambron tapasztalatból tudta, hogy a következő még jobban fog fájni. Amennyire telt tőle, próbálta palástolni, de inkább csak merő makacsságból, mint a siker reményében. A szervezet ösztönösen reagál a hirtelen ingerekre, ő pedig öreg volt már, messze túl azon az életkoron, amikor az izmok és idegek rozsdásodni kezdenek. És a környezete – az unokák, kuzinok és fölesküdött vazallusok, akikkel megosztotta a mindennapjait – példásan kitanulta a hosszú évek során, hogyan olvasson a szeme villanásaiból, az arca rezdüléseiből. Nem is emlékezett már, mikor kellett utoljára fölemelnie a hangját, hogy engedelmeskedjenek neki. Most már nem is nagyon ment volna, mert a betegség a torkát támadta meg először, gyulladt csomókkal és keserű lepedékkel. Aztán lehúzódott a mellkasába, elmocsarasította a tüdejét és fel-feltámadó lázat szított a vérében. A hármasával nyilalló fájdalom, mindig a jobb oldalában, volt a legújabb fejlemény; fél esztendeje jelentkezett és fittyet hányt az orvospapok minden kúrájának.

     Az íróasztal túloldalán Morwian fölnézett a kimutatásokból és fürkész pillantást vetett az öregemberre. – Jól vagy, padron?

     Ilyen ostoba kérdés nem érdemel választ, vélte Ambron. Hosszú, göcsörtös ujjai a fehér porceláncsésze köré fonódtak; az ajkához emelte és lassú, egyenletes kortyokban kiürítette. A niarei teakeverékbe maga válogatta össze a gyógyfüveket, minden fajtából egy-egy csipetnyit. A baját meggyógyítani nem tudták, de féken tartották a lázat és enyhítették a fájdalmakat, ő pedig beérte ennyivel, nem berzenkedett a sorsa ellen. Koppanva tette le a csészét a sólepárlók térképére, újabb nedves félkörívet hagyva rajta.

     Morwian kérés nélkül újratöltötte a gőzölgő kannából; a kezére keszkenőt borított, nehogy megégesse.

     – Nem kellene ide asztalkendő? – kérdezte. – Azok a térképek fontosak. Hozok én egyet, ha kell.

     Az öregember hosszan köszörülte a torkát, hátborzongató zajjal, mintha vízben ázott dörzspapírokat szaggatnának.

     – Ez munkaasztal, édes lányom – harákolta végül. Morwian ugyan közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez, ő azonban nem talált kivetnivalót rajta, hogy így szólítsa: elvégre az unokája. – Fölösleges felcicomázni. Hol tartottunk?

     – A tetves hajóácsoknál. Hogy nincs belőlük elég. – Az asszony félretolta maga elől a papírokat. – Padron, van valami, amit el kell mondanom neked.

     – Mi gátol meg benne? – krákogta Ambron, miközben egy gombóccá gyűrt gyolcsot húzott elő a köntöse zsebéből, hogy megtisztogassa vele a szája szélét. A köpködéstől függetlenül is folyton nyáladzott, mert alig maradtak már fogai; elöl egyetlenegy sem, ami különösen idegesítette. – A hajóácsok biztosan nem.

     – Nem, ők nem. Csak azt nem tudom, mi számít árulásnak: ha elmondom, vagy ha eltitkolom.

     – Mivel már belefogtál, az utóbbi. Amúgy nézőpont kérdése – felelte reszelős hangon az öreg, a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül. – Hadd találjam ki! Valaki ki fog hívni a következő népünnepélyünkön – Hosszú ujja tőrszúrásként bökött az unokája felé. – És nem te, mert akkor bolond lennél beavatni.

     Morwian vállat vont, mintha számított volna rá, hogy a nagyapja át fog látni rajta.

     – A hűségem a családhoz köt, nem személyes – mondta. – De Boldur még nem áll készen, hogy átvegye a vezetést.

     Az öregember elbiggyesztette az ajkát, és bólintott. Morwian és Boldur, tűz és víz, a két legrátermettebb unokája. Ha testvérek lettek volna, talán nem vetélkednének egymással ilyen késhegyre menően, de nem voltak azok: Ambronnak három feleségétől és fél tucat ágyasától születtek utódai, olyan sokan, hogy gyakran maga is belezavarodott a számon tartásukba.

     – Párviadalban persze legyőzne téged, nem vitás – folytatta az asszony. – Csak éppen a győzelme katasztrófa lenne a családnak. Elvakítja a nagyravágyás; még nem tanult tőled eleget.

     – Ellentétben, teszem azt, veled? – hajtotta félre kopasz fejét az öreg érdeklődő gesztussal.

     Morwian kifelé fordított tenyérrel emelte föl a kezét. – Én itthon intézem az ügyeket, padron: naponta járok hozzád. Ő a külországi megbízottad. Nem kétlem, hogy érti a dolgát, de nincs vele tisztában, mennyi aprómunkába telik működtetni a gépezetet. Tárgyalni a céhekkel, a pénzkölcsönzőkkel, a kalmárligákkal, a hajótulajdonosokkal… Boldur a legfőbb diplomatánk, teljhatalmat adtál neki a saját hatáskörében: rajtad kívül senkinek nem tartozik elszámolással. Ezért hajlamos úgy gondolkodni, hogy itt minden a miénk, a mi tulajdonunk. Pedig nem: mi csak irányítunk. – Sóhajtva dőlt hátra a székén. – És ez az óriási tévedés, padron, könnyen a család bukásához vezethet. A mi népünk túl független szellemű; nem szereti, ha parancsolnak neki. Sem ők, sem a többi család nem tűrnének meg egy zsarnokot.

     Az öregember újra kortyolt a teájából, ezúttal kimértebben, megfontoltabban. Homlokán hullámokba gyűrődtek a mély ráncok. Nem szólt, csak egy kézmozdulattal jelezte az unokájának, hogy beszéljen tovább.

     A nő zavarba jött; szemlátomást válaszra számított, helyeslésre vagy elutasításra. Idegesen nedvesítette meg az ajkát.

     – Boldur azért tért haza, hogy kihívjon és a helyedbe lépjen. A corlasteri szerződés csak ürügy – mondta. – De ha… ha szabad utat kapok… – A tekintete szürkén és hidegen villant, ahogy a nagyapjára emelte. – Akkor nem lesz rá alkalma.

     Ambron összevonta ősz szemöldökét. – Szabad utat? – tűnődött rekedten, és jobbját lassan kinyújtotta az unokája felé. – Szó lehet róla…

     Morwian ajka elszánt vonássá keskenyült, ahogy megmarkolta az öreg kezét és megszorította. Aztán felszisszent.

     A padron pecsétgyűrűjébe rejtett tű nem rugóra járt; szimpátiás mágia fűzte gazdájához és néma gondolatparancs hozta működésbe. Varázserő óvta a méreg virulenciáját is, máskülönben aligha maradt volna ugyanolyan halálos és gyorsan ható, mint fertály évszázada, mikor Ambron legutóbb igénybe vette.

     Az asszony hangtalanul az asztalra borult, szája szélét hab verte ki, rángatózó ujjai felborították a teáscsészét. Sötétbarna patak indult meg a sólepárlók térképén, kacskaringósan kígyózva az asztallap széle felé. Mire elérte és deltaágakra szakadozva csöpögni kezdett róla, Morwian már megszűnt mozogni.

     Az öregember tapogatózó keze rátalált a botjára, ami egy félig kihúzott fióknak támaszkodott; a másikkal a karosszéke karfáját markolta meg, és nehézkesen, reszkető lábbal feltápászkodott.

     – Szabad utat, hogy a család erőforrásait mozgósítva tehesd el láb alól a vetélytársadat, ugye? – harákolta. – Aztán meg nyugodtan kihívhass és elintézhess engem, hiszen nem gyanakszom rád és többé nincs ellensúlyod a családban. – Fogatlan szájával cuppogó hangokat hallatott, ahogy elnézően csóválta a fejét. – Ügyes, édes lányom, ügyes; csak sajnos nem eléggé. Boldur bölcsebb lesz nálad; különösen, ha látja, mire mentél a nagy fondorkodással.

     Hunyorgó pillantássa megállapodott a teafoltos papírokon.

     – Egyvalamiben viszont igazad volt – motyogta szórakozottan – Tényleg szükségem van egy asztalkendőre…

Raoul Renier

...

Kiegészítés:

Ambron Erwaner: 3421-3515

3456-3512 (28 ciklus) között uralta és vezette a hajózási területet. 3512-ben unokája Boldur Kartar vette át a helyét, de csak 2 cikluson át tudta tartani pozícióját. A 83. viadalt elveszítette! Ezt követően a családi üzletet vitte tovább és majd 10 éven át tanácsaival „segítette” a következő Nagymestereket!

Morwian Erwaner 3465-3512

Boldur Kartar 3463-3525

Nagymesterek: 3333-3540

Wringar Drow 3333-3350

Kervalin to Valeran 3350-3360

Kertus  Marawin   3360-3418

Oldab al Masuff 3418-3420

Locas Tierryn 3420-3424

Tordyn Saggart 3424-3430

Assan Erwaner 3430-3446

Agnus Valyn Tard 3446-3456

Ambron Erwaner 3456-3512

Boldur Kartar 3512-3516

Irtass Bog 3516-3518

Obass Arzak 3518-3520

Tyzzas Lopay 3520-3521

Boldur Kartar 3521-3522 megbízott

Portass Bertyass 3522-3540

Aspin