Zajt
hallok az ablak alatt.
Más ember azt gondolná, csak egy
ügyetlen macska, vagy a fogadós kutyája, amelyik folyton-folyvást ott csahol az
ember lába körül. Talán bagolyhússal etetik, hogy sosem nyughat éjszaka.
Nagyon hideg van, libabőrözöm. Az
árnyékok koszos vízerekként folynak végig a falakon, s a földön mintha felém
kúsznának.
Nem tudok aludni. A kaparászást
hallgatom, a szemem csukva ugyan, de az érzékeim élesek, akár az éjszakai
vadászé.
Nem fog meglepni. Engem nem.
Ersát meglephette, eltehette láb alól,
de engem... engem nem. Én túlélem és elviszem a koponyát a főmágusnak.
El én... ha addig élek is.
Egy hónapja kezdődött az egész... azzal
a különös pendüléssel az erők kusza hálójában, amely úgy fonja be a kontinenst,
mint a pók hálója a csapdájában vergődő legyet. A főmágus érezte legjobban, úgy
hiszem... én csupán egy lázálmot félbeszakító lágy cirógatásként emlékszem rá.
Ő kis híján megvadult attól, amit érzett. Nem mondta el, mit gondol, mit
sejt... azt sem árulta el, hogy honnan szerzett tudomást a koponyáról.
Nem tudtam, miért olyan fontos ez az
apró tárgy, csak annyit éreztem, hogy köze van ahhoz a zavarhoz, ami a minap
megérintett. Az erdőben kellett kutatnunk utána, Hísnek, Ersának és nekem. A
főmágus legmegbízhatóbb vadászai lévén, természetesen bennünket szalajtott
érte.
Nem volt könnyű meglelnünk még úgy sem,
hogy a főmágus ellátott bennünket fürkészekkel, amelyek úgy kúsztak végig a
manahálón az avar felé, mint a zsákmányra éhes pók. Nem az iránnyal volt a
gond, hanem a hellyel.
Változik
a világ, változnak az emberek, heh.. telik az idő, rohan a medrében, és ki
tudja, hol, merre bukkan fel majd...
Az
Ezerszem klánt nem mindig ismerték ám az emberek. Valamikor régen számtalan
kisebb szervezet szaggatta Draggaris városát... Marakodtak, acsarkodtak, mint a
koncra éhes kutyák. Szép időszak volt az is, nem tagadom... ám a messzi nomád
törzsek között szárba szökkent egy olyan virág, amely a magjait messzire szórta
a Délvidéken.
A
nevét nem tudjuk, és mára nem akadt élő ember, aki tudná. Ő, aki viselte, mára
halott, csupán a karja maradt meg, a jobbja, amely folyton előre mutat, az
ismeretlenbe, amely még előttünk áll, vár ránk...
Látom,
csóváljátok a fejeteket. Tegyétek, heh... persze ti mind azt mondjátok: „Mit
tudhat egy ilyen vakarék, egy goblinfajzat Abrauudis Tzuirról és az Ezerszem
Klánról?”
Hisztek,
amit akartok. Sokfelé vittem már a portékámat e földeken, sokat láttam, sokat
hallottam, többet, mint amit ti egész életetekben tudni fogtok.
Nevessetek
csak, nevessetek, heh, heh; a történet folytatását teljességében úgyis csak én
ismerem.
Messze volt és kapuk nélkül kellett
utaznunk, lóháton, váltás nélkül. A goblin az első estén szegődött mellénk, és
már-már úgy tetszett, soha nem akar odébbállni. Estéről estére a tábortüzünk
mellett gubbasztott és legendákkal, rémmesékkel traktált bennünket. Ersa
szívesen fogadta, engem azonban mélységesen zavart a jelenléte. Ebben az egyben
egyetértettünk Hísszel; az alattomos félelf fattyú ugyanolyan undorral
viseltetett a behízelgő modorú jószág iránt, mint én magam.
A goblin végül egyik reggelre virradóra
eltűnt. Igazság szerint már nagyon ráuntam a locsogására; örültem hát, hogy
megszabadultam tőle, és folytathattuk az utunkat.
Hosszú,
fáradságos várt bennünket, amelynek során egészen a déli sztyeppékig jutottunk,
amelyek végtelennek tetsző fűtengerként húzódnak a Kráni Hegység lábáig, rajtuk
itt-ott zöld erdőszigetekkel. Az egyik ilyen erdősziget méhében leltünk rá a
koponyára.
Az erdő a helyiek legendái szerint már a
világ teremtésekor ott állt. Ebben nem hiszek, de azt a vak is láthatta, hogy
azok a fák vénebbek, mint a hegyek mélyén kísértő holt lelkek, és egy részük
legalább annyira élettelen is. Némelyikük csupán azért maradt meg a föld
felszínén, hogy egy eltemetett korra emlékeztesse az arra tévedőket; törött
csontként mar bele a rothadásszagú levegőbe, s ontja magából a holt levelek
szagát.
A kaparászás erősödik... mintha felfelé
mászna az épület oldalán. Talán azt hiszi, hogy meglephet engem. Hát nem fog. Eltüntethette
Ersát a föld színéről, a foga belém törik majd.
Gyere csak, gyere...
Abrauudis
Tzuir messziről, nagyom messziről érkezett, a Kráni Hegység lábainál elterülő
sztyeppékről. Egy nomád törzs gyermekeként cseperedett fel, és nagy jövő állt
előtte, a törzs ifjúsámánjaként, de mikor serdülőkorba került, valami történt.
Már
figyeltek, ugye? Ezt nem tudtátok ám, igaz? Lám, az egyszerű kis csencselő
goblin is mondhat újat nektek, a hős klánfiaknak, heh?
Igen,
Abrauudis Tzuir ezután megváltozott. Őrületnek neveznétek talán; vagy egy
fáradt, bűnös elme tiltakozásának a régmúlt tettei ellen. Nevezzétek, ahogy
akarjátok. Neki mindig is voltak különös pillanatai, zavaros gondolatok,
amelyek szokatlan tettekre sarkallnak. Így volt ez, egészen haláláig.
Mit
néztek, heh? Bővebb választ tőlem ne várjatok; rég volt ez és jobb, ha a
régmúlt titkai eltemetve maradnak.
Abrauudis
Tzuirnak –akkor még máshogy ismerték, más nevet viselt- mennie kellett. Sietve
méghozzá. Messze jutott onnan, és sok mindent tanult; olyan tudományokba ütötte
az orrát, amelyekről nektek fogalmatok sincs.
Tudjátok,
mit jelent boszorkánymesternek lenni? Egyszer elkótyavetyéltem egy démonbőrből
varrt nadrágot egy fura, torzonborz figurával, akinek a nyála őrületet hozott
annak, aki hozzáért. Ő azt mondta, olyan, mintha örökös fagyos lángok emésztenék
a bensőtöket, minden szétmarva és felemésztve. Ettől savat köptök és mérget
könnyeztek, érintésetek pedig ragályt terjeszt, amerre csak jártok.
Így
érkezett Abrauudis Tzuir, a száműzött Draggarisba.
Hís jelenléte is egyre kevésbé
boldogított. Kezdetektől fogva, mióta a Varázslókhoz csatlakozott, gyanús
nekem. Ahányszor csak megpillantom, a kétszínű a szó, ami eszembe jut róla.
Sosem állhattam a fürkésző tekintetét, és a különös kérdéseit. Mindig többet
akart tudni, mint amit szabadott volna. Többet rólam, a pozíciómról a klánban.
A helyemre áhítozott, tudtam kezdetektől fogva. Néha, mikor Ersával verítékben
fürödve, zihálva fonódtunk össze, róla suttogott, hogy miről faggatja a
társainkat.
Egyszer, amikor egészen véletlenül
egyszerre léptünk be a Vörös Bivalyba vacsorára, megkérdeztem tőle, hogyan
látja a jövőjét a klán berkein belül. Ő csak mosolygott azzal az álságos, behízelgő
mosolyával és annyit mondott, hogy neki bőven elég az, ameddig eljutott.
Ennyire ostobának nem nézhet engem. Aki
az ő rangjáig jutott a klánban, nem fog megelégedni a pillanatnyi helyzetével.
Onnantól kezdve még inkább résen voltam.
Amikor a főmágus a koponyáért küldött, tiltakoztam a jelenléte ellen, de
mindhiába. Elismerem, kiváló vadász, az érzékei, ha lehet, még az enyémnél is
élesebbek. Tapasztalat a nyomába sem érhet a magamfajtáénak, de idővel vezetővé
érhetett volna.
Nem fog. Ha abbahagyja a kaparászást és
felér az ablak elé, meghal.
A
Draggarist akkoriban, mint említette, számtalan szervezet tépte, marcangolta.
Az utcákon mindennaposak voltak az összecsapások. Testvér ontotta testvér
vérét, anya dobta kútba gyermekét és szerető szipolyozta ki azt, aki magát adta
neki. Az emberek hátukat a falnak vetve jártak-keltek az utcákon, és ha
besötétedett, az ajtókat gondosan zárták.
Olyan
hely volt, ahol rendet kellett teremteni, heh.
Ő
pedig megtette; vérrel és árulással, vassal és mágiával... és a romokból
kiemelkedett az Ezerszem klán.
A
Rend Kora köszöntött Draggaris városára, élén az Ötökkel és Tzuir Harcosaival,
tucatnyi Kisfőnökkel, akik kezükben tartották a város felett irányítást.
Azonban
mindig akadnak olyanok, akiket a hatalom csábít, és akik más tettein lovagolnak
be a dicsőség csarnokába.
Abrauuidis
Tzuir hatalma azonban nőttön- nőtt; és már volt nem könnyű elbánni vele, heh.
Mind
hallottatok Raeda Kisfőnök esetéről, ugye? Arról, hogyan lobbantotta lángra
szinte egy intéssel az Alapító asztalát a padlóval együtt? Tzuir sértetlenül
sétált ki a lángok közül, és végül Raeda vált azok martalékává.
Ti,
akik akkoriban már szolgáltatok nála... Ha tudjátok, akkor, mi történik majd,
kinek a pártját fogtátok volna? Heh?
Elmondhatjátok, már mindegy, és tőlem úgysem tudja meg senki, heh, heh.
Így
meglepődtök hát azon, hogy végül bezárkózott? Hogy fejek hullottak a porba, s a
vértengerből csupán három oszlop emelkedett ki, három oszlop, melyek csupán
egy-egy oszlopfőt tűrtek meg magukon?
Varázslók,
Harcosok és Kalandorok, mind-mind egy vezetővel. Három vezető, három rivális
fél; ám kevesebb annál, hogy veszélyt jelentsen az Alapítóra, Abrauudis
Tzuirra.
A koponyára másnap késő délután
találtunk rá, a monolitok közelében.
Ha az erdő vén, akkor a monolitok kortalan,
a poklokba szakadó ősmúlt darabjai. Talán a megnevezhetetlen fajzatok emelték,
amelyek egykoron e világ földjét tapodták. Ha így van, akkor jobb lenne, ha
sosem derülnének ki a titkai.
A köveket, amelyből építették, messziről
hozhatták e földekre, merthogy mérföldeken belül kavicsot sem nagyon láttunk,
nem hogy akkora szikladarabokat, amelyekből ezt az építményt emelték. Két
roppant monolit alkotta a gerincét, amelyek mintha egy kaput akartak volna
formálni; felületüket úgy hálózta be a rúnaírás, mint a hegek az ezer csatát
megjárt veterán bőrét. Némelyikük felől különös lüktetést éreztem, mint
taszítana magától.
A monolitok körül néhány kő hevert még
szabályos rendben, ezek sokkal kisebbek voltak a kapu monolitjainál... és egy
furcsa építmény, amely olybá tűnt, mint egy magas, csapott tetejű piedesztál.
Az aljnövényzet dúsan burjánzott közöttük, némelyikük már a sziklakövek oldalán
kapaszkodott felfelé.
Ersa megvizsgálta a monolitokat, de a
furcsa taszításon kívül ő maga sem fedezett fel bennük aktivitást. A hely,
akárcsak a liget többi része, rég elhagyatott és halott volt.
A koponyára az egyik fa odvában
találtunk rá. Hogy ki helyezhette oda, rejtély; de láthatóan jó ideje ott
hevert már érintetlenül. Nem ember faragta ki; úgy festett, mint egy öklömnyi
kődarab, amelyet ismeretlen erők a korok hajnalán egy koponya alakjára mintáztak,
torz tréfája csupán a természetnek. Mindannyian éreztük azt a lüktetést, amely
belőle áradt; mint a gátak közé szorított árhullám, amely folyamatosan
ostromolja börtöne falait. Mintha halk morajlás futott volna végig az erőhálón,
amint gyolcsba csavartam és elrejtettem. Hís persze felajánlotta, hogy viszi,
de letorkolltam. Én voltam a csapat vezetője, az én előjogom volt, hogy a
küldetésem tárgyát a főmágus elé vigyem. Láttam Hís szemében az
elégedetlenséget, de nem foglalkoztam vele. Ersa mellettem állt és ez
elbizakodottá tett.
Hiba volt.
Fázom, és elfog a reszketés. A
kaparászás egyre erősödik... Mintha jéggé váltak volna a falak. A testemet
emésztő láz teszi; de nem hagyom, hogy legyűrjön. Addig nem, amíg haza nem
jutok.
Emlékeztek
arra az éjjelre, amikor Abrauudis Tzuir meghalt? Én emlékszem, mert ott voltam,
igen, hiába nevetsz ott hátul, te szőrös szájú anyaszomorító. Mit tudhatsz te
arról, ami ott fogadott valamennyiünket?
Mindenütt
vér és vér... Tudjátok, milyen az, amikor egy dinnyét tompa fejszével csapnak
széjjel, heh? Na, az olyan volt, csak Alapítótok volt a dinnye, az életlen
fejsze pedig...
Kíváncsian
figyeltek mind, látom. Fürkésztek engem, az ostoba kis goblint, hátha kiböki,
mi történt aznap éjjel, heh, heh.
Még
nekem is csak sejtéseim lehetnek, hogy mi történt ott, akkor, heh. Hogy ki,
vagy mi végezhetett vele ilyen galádul. Csak a jobb kezét hagyta meg, csuklótól
az ujjakig; és az a csontkéz azóta is vádlón mutat mindenkire, aki csak
szemrevételezni meri a Tanács Termében, heh.
Hogy
tudta, hogy meg fog halni? Heh, nem sejtesz te semmit! Igen, hátrahagyta az
Ereklyéket maga mögött, a három varázserejű tárgyat, amelyek végül az utódját jelölik
majd ki. Tudjátok ti is, kiknél van ez a három tárgy, ugye? Heh, heh, igen.
De
nem számíthatott a halálára. Olyan hirtelen csapott le rá, mint a mennykő a magányos
szilfára. Csak a három ereklyét hagyta hátra... Gondos előrelátás, én azt
mondom. Tudta, mi történik majd, ha őt egyszer elszólítja a Halál Fekete
Angyala.
Mert
ti tudjátok, ugye, mi történt? Heh... igen.
Testvér
ontja testvér vérét, anya dobja kútba gyermekét és szerető szipolyozza ki azt,
aki magát adta neki.
Az éjszaka még az erdőben ért bennünket.
Ersa és én a tábortűz egyik oldalán, Hís pedig a másikon aludt. Felváltva őrködtünk,
de mikor Hísre került a sor, magam is ébren maradtam és figyeltem a
mozdulataira.
Nem tudom, hogyan csapott le ránk a
végzet. Az erdő kihalt, szinte síri csöndjébe hirtelen hasított bele Ersa
rikoltása. Figyelmeztetés volt számomra vagy harci kiáltás, nem tudom. Mialatt
a rikoltás fület tépő sikolyba fúlt, egy szempillantás alatt talpra pattantam,
fegyverrel a kezemben, de így is elkéstem.
Egymagam álltam a holt szagú fák között.
Ersa és Hís eltűnt, a tábortűz helyén pedig már csak zsarátnok izzott, az is
egyre halványabban. Elmormoltam az éjjellátás szavait, és hunyorogni kezdtem,
ahogyan agyamat megrohanták a környezetem képei, mint a szomjazók a frissen fakadt
forrást. Neszt hallottam a hátam mögött, és még éppen időben fordultam meg
ahhoz, hogy lássam a félelf köpönyegét meglibbenni az egyik bokor mögött.
A kezem nyomban a tarsolyomat kereste,
de az továbbra is az övemen lógott, benne a koponyával. Hís valahogy...
eltüntette Ersát és a koponyát akarta ellopni, csakhogy a rikoltás kizökkentett
abból a...
...vajon mi történt? Kötve hiszem, hogy
elaludtam volna. Csak valami furfangos mágia vagy a kalandorok egy trükkös
mérge állhat a háttérben. Nem tudom, ahogyan azt sem, hogy Hís csak azért tette
vajon mindezt, hogy ő vihesse a koponyát a főmágus elé, vagy más tervei vannak
vele. Az első esetben meg fogom ölni azért, amit Ersával tett, a másodikban meg
kell ölnöm, mert veszélyt jelent nem csak rám, hanem a Mágusokra, talán a
főmágusra is.
A sötét erdőn keresztül üldöztem Híst,
de nem értem utol. A félelf fattyú túlzottan mozgékony alkat volt; a köpenye
meg-meglibbent olykor-olykor egy bokor mögött, egy fatörzs mellett, de mindig
túl messze volt ahhoz, hogy utolérjem. Végül már magam sem tudtam, merre járok;
az erdő ott suttogott körülöttem, bármerre is mentem, bármerre néztem. Árnyak
moccantak a félhomályban, s egyszer-egyszer sikolyszerű hang hasította
cafatokra az éjszakát, amelyről először mindig azt hittem, hogy Ersa sikolya, s
végül rá kellett jönnöm, hogy valami más, de meg nem tudtam volna mondani, hogy
mi.
Hísnek pedig nyoma sem volt. Mintha
elnyelte volna az erdő feneketlen torka.
Mintha valaki suttogna a falak mögött...
Árulásról suttog és halálról. Némán hallgatom, ahogyan a kaparászás egyre
halkul, mintha a falakon mászó félelf meggondolta volna magát.
Talán más utat választ? A társai
suttognak a falak mögött, hogy ki jöjjön át, elvágni a torkomat? Gyengülök, de ezért
van bennem annyi erő, hogy elbánjak akár hármójukkal is.
Én fogom elvinni a koponyát a
főmágusnak.
Hajnalodott, amikor visszataláltam a
tábortüzünkhöz, de Hísnek továbbra sem láttam nyomát, ahogyan Ersának sem. Csak
a sikolya csengett még mindig a fülemben, amely oly hirtelen fullasztó némaságba
csapott át. Nem értem rá keresgélni; lóra kaptam és a legközelebbi falu felé
vettem az irányt. Ott megpihentem kissé, de nem vesztegettem az időmet; eszembe
jutott Hís és az, hogy bármit is tervezzen, egészen biztosan nem fogja ilyen
könnyen feladni. Tovább kellett mennem.
A fogadóra az erdő mellett találtam rá.
Kapóra jött; mire idáig jutottam, betegség tört ki rajtam. Nem tudom, honnan
kaphattam el; talán a félelf trükkjének utóhatása volt. Láz kapott a karmai
közé és szipolyozta száraz kórókká a tagjaimat.
A fáradtság ólomkoloncként húzza lefelé
a fejemet, de nem alhatom. A láz ott lüktet a mellkasomban, a tüdőmet
szaggatja, de hangot nem adhatok... csak figyelek, némán és csukott szemmel,
egyenletesen lélegezve, az ablak mögötti kaparászást hallgatva. Hamarosan Hís,
megfizetsz mindenért...
Súlyosak a falak... mintha rám akarnának
dőlni. Nehéz egyenletesen lélegezni. A kaparászás abbamaradt, a suttogás
erősödik... Fázom, annyira fázom.
Jöjj hát, Hís, mielőtt túl késő lenne,
jöjj!
De csak a suttogás, az őrjítő suttogás
marad. Valahol valaki felkacag... mintha Ersát hallanám. A tábortűz mellett ül
és engem néz, a szája sikolyra nyílik, de nem sikolt... csak mond valamit.
”Most már viheted.”
Tényleg ezt mondta?
Lángol felettem az égbolt, én mégis reszketek.
Ez az erdő nem akar véget érni...
Hol vagy hát, Hís? Bújj elő a bokorból,
ahova bújtál!
Én győzök. Elviszem a koponyát. Én
győzök.
Elviszem...
Hogy
mégis, hogy kerültünk ide, erre a pusztaságra? A monolitokhoz, amelyek mintha
beszélnének hozzánk?
A
főmágus tudta, mielőtt ti bármit is tudtatok volna. Álmában olyasmit látott,
ami felzaklatta... egy kőkoponyát, amelynek szeméből vérpatakként csorgott a
sűrű, izzó fény.. Fürkészeket szalajtott előre, ők pedig ráleltek a monolitra,
és még annál is többre... annak titkára, mit rejtenek ezek az ősöreg kövek.
Igen,
fiam, húzd csak összébb magadon a bekecsed! Az éjszaka hűvös, de félned nincs
mitől... hacsak nem törsz te is Abrauudis Tzuir örökségére.
Kevesen
tudják csak azt, amit én, heh. Én beszéltem az egyetlen fürkésszel, aki
visszatért innen üres kézzel, de olyan hírekkel, amelyektől mindhárom oszlopfő
hanyatt-homlok rohant erre a helyre, a kicsiny erdőségbe, a tisztásra, ahol az
ősöreg piedesztál várja őket.
Meglelték
Abrauudis Tzuir hatalmának forrását, a helyet, ahol használhatják az
ereklyéket. A helyet, ahol végül elcitálhatják a rituálét, ahol új vezért
avathatnak.
-
Most már viheted.
Még egyszer, utoljára végignézek az
ágyon, amelyen az a férfi hever, akit egészen eddig követtem. Az érzés, ami megrohan,
talán a sajnálathoz hasonlítható. Itt pusztul el nyomorultul egy istenek háta
mögötti porfészekben, és mindez azért, mert nem azt az embert pártolja, akit
én. Kellemesebb halált szántam neki, de Hís mérge már hatni kezdett, mire közbeléptem.
Sejtettem, hogy valamire készül a félelf, hogy valamilyen módon a helyére tör,
és ez kiváló alkalomnak ígérkezik számára. Nem számoltam azonban a
türelmetlenségével; úgy hittem, később akar cselekedni.
Furcsa érzés, hogy azzal, hogy eltávolítottam
a nyomorult félelfet az útból, megbosszultam egykori szeretőm halálát is.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy
szerettem, de az együtt töltött idő emlékére még adnom kellett neki egy
búcsúcsókot. A mögöttem álló fiatal, nyurga fickó értetlenül figyel. Férfiak...
sosem fogják megérteni az emberi lélek ezen apró finomságait.
A koponyát már a fiúra bíztam, és intek,
hogy ne is várjon tovább. Sarkon fordul és elinal; meglehetősen hosszú út vár
rá Draggaris városáig. Ő a koponyát viszi, de én sokkal, de sokkal, értékesebb hírekkel
szolgálhatok a Tolvajok Generálisának; az okkal, amiért a koponya oly értékes,
és amiért a bizalmasaival együtt nyomban fel kell kerekednie és a monolitokhoz
zarándokolnia.
Végigpillantok a lázálomban vergődő,
láztól forró testen. Utoljára végigsimítok a homlokán, az orra vonalán és az
ajkain.
Ég veled, Kedves... Ersa búcsúzik tőled.
Eric van Dien tollából...
