John J. Sherwood
Ezekről a dolgokról…
– Ezekről a dolgokról nem
beszélünk – mondta Vírg.
– Egy szart.
– És így nem beszélünk.
– Na idefigyelj! – fordult a
kiugrott pap Ervilhez. – Ez a falu egy szarfészek. Ne szólj közbe, Vírg, mert
pofán ütlek! - emelte fel a tenyerét. A kocsmáros már épp nyitotta volna a
száját, de meggondolta magát.
Ervil feszülten figyelt.
– Szóval szarfészek, barátom, és
ezt nem véletlenül mondom – folytatta Karkas. – Nem azért, mert elittam az
eszem, vagy ilyesmi, és már rosszul fűzöm a szavakat. Kérlek tisztelettel, az a
helyezet, hogy itt mindenki maga alá csinál, ha valaki felhozza ezt a témát,
amibe épp belekérdeztél, és ez még a jobbik eset, mert olyan is volt, hogy
egyszerűen beverték a hozzád hasonló vándorok fejét. Bár az igaz, hogy ennyire
vastag feje egyiküknek sem volt – bökött Ervil kiugró szemöldökcsontjára.
Igaz, ami igaz: a nemesített ork
koponyájával kisebb udvarházak kapuját is be lehetett volna törni. Büszkék is
voltak rá a tenyészkastélyban, és boldog-boldogtalannak mutogatták, míg egy nap
aztán megelégelte, és erővel váltotta meg a szabadságát. Azóta a világot járta.
Mellette egy másik idegen fajzat,
egy félembernyi goblin piszkálta a fogai közé szorult csirkebőrt, négy társuk
pedig az egyik félreeső, ajtóhoz közeli asztal mellől figyelt. Egy hórihorgas
varázsló-féle, egy mellvértes lovag, egy kövér pap meg egy csúnyácska leányzó;
nehéz volt elhinni, hogy pont az ork meg a goblin a szószólójuk, bár láttak már
ennél furcsábbat is errefelé. Elvégre Menedék az Elátkozott Vidék kapujának
számított.
– Kapu a seggem lyuka, az – köpte
Karkas, amikor meghallotta. – Ki a franc mondta ezt? Valami erioni felhajtó,
mi? Fogadok, hogy valamelyik Marik-ivadék: amióta kibújtak az apjuk
köpönyegéből, azt hiszik, minél nagyobbat tódítanak, annál nagyobb a jutalék.
Hát egy frászt! Ha látjátok őket, verjétek be a pofájukat a nevemben.
– Ami azt illeti – jegyezte meg a
goblin –, ez már megtörtént. Kaptak annyit, hogy a nevedre is jusson. De… egy
pillanat! – Megtalálta, amit keresett; az ujja hegyén tartva megvizsgálta,
aztán elpöckölte. – Tehát Heras Tyennernél tartottunk, meg az árumegállító
jogánál.
– Olyssan Heras Tyenner.
Heras Auron Tyenner az apja volt – jegyezte meg a kocsmáros, de ügyet
sem vetettek rá, csak Karkas köpött egy nagyot a fűrészporos padlóra.
– Az egy barom. A bátyjai még
értek valamit, de Olyssan csak egy perverz disznó.
– Velük mi történt?
– Kikkel? – kérdezett közbe
Ervil. Továbbra is feszülten figyelt, de Grimmillen bakugrásait nem mindig
tudta követni.
A goblin sóhajtott.
– Tehát mi történt a
testvérekkel? – ismételte meg a kérdést, és közben egy „nem én választottam a
csapatba”-pillantást vetett Karkasra.
A kiugrott pap láthatóan kissé
elbizonytalanodott. Harákolt egyet, mintha valami kaparná a torkát, mire
Grimmillen előzékenyen odatolta neki a saját poharát. Karkas egy hajtásra
kiitta, aztán megrázta magát.
– Ezekről a dolgokról nem
beszélünk – sietett közben a segítségére a kocsmáros.
– Kuss, Vírg! – Üvöltött rá a
férfi, akinek a felesre láthatóan nagyobb szüksége volt, mint a szóbeli
bátorításra. – Én nem vagyok olyan beszari alak, mint ti. – Aztán Grimmillenhez
fordult. – Szóval a testvérekkel, mi? Hát, azt szokták mondani, érkezési
sorrendben, igaz? Már csak Olyssan maradt, a két bátyját elvitte a Vidék.
– Valami kórság?
– Halottak.
– Jó, de mi vitte el őket? –
kérdezte Ervil, mire a goblin csalódott fintort vágott.
– A hús-liget élőholtjai –
pontosított akkor Karkas.
– De hát nem boszorkánymesterek
voltak?
– És ha igen? Annyian jöttek,
mint egy sáskajárás, a nekropoliszi őrség is kevés lett volna ellenük. Amúgy
meg lehet, hogy pont az lett a vesztük. Aki elbújt a padláson vagy a csűrben,
azt nem bántották.
– És a pincék? – kérdezősködött
tovább Ervil. Szerette alaposan körüljárni a dolgokat. – Mi lett azokkal, akik
a pincékbe bújtak?
– Pincét itt nem ásunk. Kisebb
emésztők és jégvermek vannak, de pincét nem ásunk: ki tudja, mit fordítanánk ki
a földből.
– Ezek szerint az élőholtak
eljutottak a Tyenner-házig? – terelte vissza a történetet a fősodorhoz Grimmillen.
– Senki nem állt az útjukba addig?
– Dehogynem álltak – felelte
Karkas. – De igazából az inkább erőd, mint ház, szóval aki tudott, oda
menekült.
– És hogy haltak meg? Mármint a
két fivér.
– Nem egyszerre. Az egyik úgy
tizenöt esztendeje, a másik meg vagy hét.
– Szóval többször támadtak?
– Amióta én itt vagyok, kétszer.
De időnkint el-elkapnak egy-két embert a környéken. Pár éve egy egész családot.
– Elkomorodott.– De hát az a hülye, aki ide gyereket szül.
Grimmillen érezte, hogy kezd
veszélyesen személyes témákra terelődni a beszélgetés, úgyhogy inkább megint
rákérdezett a testvérek halálára.
– Hát – mondta Karkas –, az
egyiket láttam. Ruelirt. Annak letépték a fejét. Így – és mutatta, olyan
mozdulattal, mint amikor kitörik egy csirke nyakát. – Hát, ha boszorkánymester
volt is, nem a jobbak közül való, mert egy pukkanást sem hallottam, mikor
körbevették.
– És azután? Az élőholtak
megálltak? Vagy visszafordultak?
– Elfogytak.
– De… nem látszott, hogy valami
céljuk van? Nem vezette őket valaki? Vagy nem hívásra mentek?
– Hát mondanak az emberek
mindenfélét. Szerintem nincs itt semmi különös, csak ez egy ilyen vidék. De hát
tudtuk, amikor ideköltöztünk. Mások szerint kivívtuk az itteniek haragját.
Mármint értitek: az ősi holtakét. Vannak is páran, akik naponta áldoznak a
helyi hekkáknak, hogy védjék meg őket. Meg aztán ott van a Felkoncolt
Utazó legendája. Meg a Lefejezett Fiú. Adwin atya, a könyvtárosunk szerint ő
vezette a holtakat legutóbb, de ezt senki sem látta a saját szemével. Nagy volt
a fejetlenség, érted. – Röhögött. – Szerintem az öreg csak próbál valami helyi
legendát fabrikálni, hogy azzal is idecsábítsuk az utazókat Végfalu meg Lairras
helyett. Egy kis borzongás jót tesz az üzletnek.
Grimmillen bólintott; nem lett
volna példa nélküli eset. A környékbeli falvak minden létező módon próbálták
magukhoz csábítani az Elátkozott Vidékre tartó kaland- és kincskeresőket, akik
vagy egyáltalán nem, vagy csak illúziók és társak nélkül tértek vissza Orwella
rengetegéből. És szinte mindegyikben volt valami könyvtár vagy ereklyetár, ahol
jó pénzért feljegyezték a Vidékre indulók nevét és történetét, hogy legalább az
megmaradjon, ha nem térnének vissza – mert bizony évente csak egy-két sikeres
kompánia, ha akadt, amelynek legalábbis kifizetődött a kaland; és csak tízévente
egy, amely mesés kincsekkel, ősi ereklyékkel tért vissza az egykori kyr
tartományból.
Hát, ez nem sokat segített.
Grimmillen azt remélte, valami sötét titokra bukkan a testvérek halála körül,
de eddig semmi szokatlan. Sőt, ami azt illeti, az Elátkozott Vidék szélén az,
hogy Olyssan Tyenner árumegállító jogát a sorompósok és a fuvarosok egyaránt
komolyan vették, szokatlanabbnak számított, mint akárhány élőholt rajtaütés.
Úgyhogy intett Ervilnek, hogy
fizessen még egy kört, és ismét rákérdezett erre, de ezúttal nem hagyta, hogy a
kiugrott pap elkalandozzon.
***
„Szóval semmi különös”, foglalta
össze beszámolóját a goblin. „Egy világvégére száműzött kényúr, aki politikát
játszik a falu potentátjaival; magányos, mert a fivérei kikoptak mellőle,
asszonya vagy gyereke pedig nincsen.”
„Ennyi?”, kérdezte sápítozó
hangon a kövér pap. „Ezt sikerült kiderítened?”
„Neked is megvolt az esélyed,
Szenam. Nem emlékszem, hogy többre jutottál volna.”
„De hát az istenekre, ugyan mit
kellett volna tennem?”, berzenkedett a férfi, és illatosított kendőjével
megtörölgette gyöngyöző homlokát. „Megnéztem az álmaikat. Borzalmasak, én
mondom. Borzalmasak.”
Igen, már beszámolt róluk:
erőszak, tivornyák és orgiák, és borzalmasan sok vér. Olyssan Tyennert látta
vérpatakban fürdeni maga előtt. De hát Noir úrnő sugallatai köztudottan
homályosak voltak, a folyton szikrafű-álomban lebegő Szenam pedig már egyre
kevésbé tudta megkülönböztetni a mások álmait a sajátjaitól.
Serin da Mennir ekkor döntött
úgy, hogy külön útra indul. Épp eleget szagolta már Grimmillen és Ervil
pálinkabűzös leheletét, túl sokat bámulta Dyrstakhyr fancsali pofáját, a kövér
papot és a lótusznémbert pedig mégannyira sem tudta elviselni: attól félt, hogy
a hamis bálványaik beszöknek a szívébe, és kioltják Nap Atya tüzét. És persze
velük együtt Ranil máglyájára kívánta Pezzo Marikot is, aki rábírta, hogy velük
tartson. Az a romlott lelkű disznó nem átallotta megzsarolni érte!
Levetette tehát szebb napokat is
megélt, ütött-kopott mellvértjét, s a vastagon bélelt bársonyzeke helyett inget
és szegecses bőrzubbonyt húzott. Súlyos fattyúkardját szűk helyeken is
forgatható vékony tőrkardra cserélte, s egy horgos alkarvédőt választott hozzá;
a nyakába pedig egy jellegtelen, szürke-piszkos köpenyt kerített, amely elég
rövid és szűk volt ahhoz, hogy ne akadályozza a gyors mozgásban, vállban és
derékban viszont még épp elég bő, hogy szabadon hajolhasson vagy fordulhasson
benne.
Kis tétovázás után még megkente a
tőrkard hegyét egy kis idegméreggel, aminek ellenszerét gondosan a nyakába
fűzve hordta egy gyűszűnyi fiolában.
Elégedetten nézett végig magán,
aztán lezárta súlyos utazóládáját, betette maga mögött a szobája ajtaját, majd cselédajtón
keresztül távozott a Zöld Karóhoz címzett fogadóból.
Nem éppen titokban, de elég
félreeső úton ahhoz, hogy a többiek ne vegyék észre azonnal. Persze nem táplált
illúziókat, hogy legalábbis a három varázstudó könnyűszerrel a nyomára
bukkanna. Sőt, talán még az ork is, ha megerőltetné az orrát.
Ő viszont a saját szimata után
indult. Kérdezősködni a kocsmában, amire Grimmillen és Ervil esküdött,
kutakodni a könyvtárban – ahogy Dyrstakhyr tette –, vagy az örömtanyán – amit
némi vitát követően Mílea vállalt magára, dacosan kikérve magának, hogy
leszajházzák, mert az Örömúrnő papnőjének lenni emelkedett szolgálat, és nem
kurválkodás –; mindez persze hozhatott némi hasznot, csakhogy da Mennir minél előbb
szabadulni akart erről a helyről. Hisz mégis ki az az épeszű ember, aki önként
jön az Elátkozott Vidékre?
Most is, ahogy átvágott Menedék –
micsoda képmutató név – főterén, érezte a rothadás mindent átható szagát. Köd
ülte meg a falut, eltakarva a csillagokat, fátyol mögé rejtve az első hold
kísérteties-rőt fényét. Épp csak itt-ott vetült az apró ablakú, sötét
gerendaházakra, a jól-rosszul rakott zsindelytetőkre és a megerősített ajtókra.
Csak néhány épület rítt ki közülük. A tér déli oldalán a Süket Szamárhoz
címzett taverna; attól jobbra a viszonylag újnak tűnő, vályogtéglából épített
Krad-könyvtár; kissé odébb, nyugat felé pedig a kovács műhelye.
Amennyire da Mennir meg tudta
ítélni, úgy kéttucat házacska állhatott a falu ezen részén,
döntően a főút mentén, néhányuk egymásra támaszkodva, mások meg furcsán
magányosan, hogy a szomszédjuktól olykor iramodásnyi távolság is esett. Házi
veteményest, pajtát, csűrt sehol sem látott, azokhoz túl kevés volt itt a hely:
ha valaki gazdálkodni akart, a távolabb eső tanyákon élt, vagy arrafelé művelt
telke volt.
Először nem akart hosszan
bolyongani, de eltökélte, hogy addig nem tér vissza, míg választ nem kap néhány
kérdésre, márpedig minden ember hazudott, ha nyíltan megkérdezték – úgyhogy ő
inkább csak figyelt; belesett a kivilágított ablakokon.
Szerencsére itt is csak a
legmódosabbak tarthattak kutyát, hogy elkerüljék a vadorzást. Bár megnézte
volna azt a kopót, amelyikkel vadászni lehet az Elátkozott Vidéken.
Viszont meglepve látta, hogy sok
helyen mágikus fénygömbökkel világítottak mécses vagy fáklya helyett, mintha
nem is a világ végén, hanem Davalonban lettek volna. Csakhogy ezeket
időről-időre föl kellett tölteni mágiával; hogy miből telik ilyesmire a dolgos
dwoon polgároknak, hogy hosszú téli éjszakákon megidézhessék Nap Atya fényét,
az nem lehet kérdés; de vajon miből futja rá ezeknek itt, a világ végén?
No meg a házak nagy része régebbi
volt harmincegynéhány esztendőnél, amikor a helyi legendárium szerint a falut
alapították. Ruelir, Dacjir és Olyssan, az Alapítók; a három toroni testvér.
Serin da Mennir nem igazán figyelt, hogy Erionból vagy Shulurból száműzték őket
– neki aztán egyre megy, aki egyszer toroni, az toroni is marad –, de arra
határozottan emlékezett, hogy Pezzo Marik alapítóknak titulálta őket.
Újraalapítók, talán. Kiebrudalták
őket otthonról, mert valami fajtalan mágiát űztek – talán csak egy negyedik
testvérük maradhatott otthon? nem emlékezett pontosan –, és hozták magukkal a
háznépüket, hogy itt telepedjenek le, Orwella bugyrának szájában, régi romok
körül, nyilván néhány már akkor is itt tengődő család nyakára.
De valami olyat hoztak a faluba,
amivel kiérdemelték az itt lakók hűségét. Hisz mit is mondott a kocsmáros:
„Erről nem beszélünk”, ugye? Nem azt, hogy erről nem szabad beszélnünk. Apróság,
de az ő füle érzékeny volt az ilyesmire.
Elnézett a dél-délnyugatra eső,
megerősített udvarházra, melynek északi sarkánál már látszott egy építés alatt
álló új őrtorony csonka váza.
Ideje, hogy ott is körülnézzen.
***
Dyrstakhyr kezdte nagyon egyedül
érezni magát. Grimmillen és Ervil addig fizették a köröket Karkasnak, míg
csúnyán be nem rúgtak – azt hinnéd, hogy egy kétmázsás udvari ork és egy goblin
az erioni falkából bárki emberfiát képes az asztal alá inni, aztán szembejön
egy huszonéve kukoricapálinkát vedelő hitehagyott csuhás, és csúnyán meglepődsz
–, da Mennir felszívódott a hátsó teremben, Mílea pedig ki tudja hol istápolta Szenam lelkét, tehát
alighanem szikrafüvet és nadragulyateát traktált belé.
Viszont pár perc múlva a dwoon lopva
távozott a cselédajtón. Dyrstakhyr először arra gondolt, érdemes lenne utána
küldenie legalább az egyik famulusát, de lebeszélte magát. Ki tudja, milyen
szörnyek kóborolnak odakint, neki pedig hetekbe telne újabb alkalmas rágcsálót
találnia. Aztán mégis felülkerekedett a kíváncsisága. Hiába, no: unta magát.
Úgyhogy rendelt még egy teát, és a kavargó gőzt félresöpörve belepillantott,
hogy a fodrozódó felszínben meglássa a világot egy kis mezei egér szemével – és
már szaladt is a lovag után.
Persze jócskán lemaradt, és a
szaglásának sem vehette hasznát, mert csak a bokrok alatt szedhette a lábát, de
korábban már dolgozott együtt da Mennirrel, úgyhogy – bár nem igazán kedvelték
egymást – ismerte az észjárását. Nem volt egy beszédes alak, tehát aligha
forgalmas helyeken kell keresnie, viszont mindenhol összeesküvést gyanított, és
kiváló nyomozónak képzelte magát, márpedig Dyrstakhyr tapasztalata szerint az
effélék imádtak leskelődni.
Nem is tévedett. Csak három
utcába kellett benézni, és már rá is talált: egy juhhártyás ablaknál
leskelődött éppen, egy kivágásra érett, korhadó akác mögül. A kis egérke
megbújt, úgy figyelte, aztán a nyomába szegődve kísérte tovább. Jó fertályóra
telt bele – a második kanna tea is kihűlt –, mire majdnem az egész falut
bejárták. Vajon mit keres? – tűnődött Dyrstakhyr. Talán ő többet tud, mint én?
Vagy Pezzo neki más feladatot adott?
A legifjabb Marik-fiú volt a
kapocs kettejük között; nem éppen a legjobb hírű felhajtó Erionban, de még
mindig sok lekötelezettje volt megboldogult apjának üzlettársai és elvbarátai
között. Márpedig azokba a körökbe sem Dyrstakhyrnek, sem a társainak nem volt
bejárása, miközben viszont ugyanúgy rászorultak néha a szolgáltatásaikra, mint
Lándzsás Erik, vagy Jordin mester, és a tanítványa, Calemon.
Dyrstakhyr például nélküle csak
jóval nehezebben – és sokkal, de sokkal drágábban – szabadulhatott volna meg
korábbi nevétől és előző arcától, amelyek egy kellemetlen afférban – bizonyos
félresikerült emberrablás okán – csúnyán elhasználódtak.
Hogy a többieket mivel kötötte
magához, arról semmit sem tudott – illetve Mílea alighanem egy egészen más
istennőt szolgált Ellana helyett, és Pezzo talán erre talált bizonyítékot –, de
nyilván súlyos titkokkal, mert önszántukból aligha vállalták volna a megbízást.
Hogy is mondta Pezzo? „Egyes
főrangú körök”, igen, így fogalmazott, kínosan ügyelve rá, nehogy bármi
konkrétum elhangozzon, „roppant elégedetlenek azzal, hogy a száműzött
Tyenner-ház gyökeret tudott ereszteni azon a kietlen vidéken. Bizonyos
politikai okokból nem avatkozhatnak be sem személyesen, sem általánosan ismert
lekötelezettjeik révén, ezért külső segítséget kérnek; és hát történetesen jól
ismernek engem.”
„A feladat tehát egyszerű”,
foglalta össze később. „Ti vagytok az első csapat, a felderítők, így hát
pusztán ki kell puhatolnotok, hogy a Tyennerek milyen formális vagy informális
módon gyakorolják a hatalmat a falun belül; fel kell derítenetek, hogy milyen
eszközökkel ismertetik el hatalmukat az átutazókkal; és javaslatokat kell
tennetek, hogy miként lehetne aláásni a hatalmukat. Bementek, körülnéztek és
kijöttök.”
„Mi se egyszerűbb.”
Való igaz, hogy bizonyos
válaszokat Szenam és Mílea gyorsan megtaláltak. A gazdagabb helybéliek
álmaiban; a szajháknál felejtett titkaikban; a magát könyvtárosnak nevező,
aszkétaéletű Krad-pap féltve őrzött iratai közt (mert kevés dolgot lehet eléggé
elrejteni egy goblin tolvaj elől).
Ennek ellenére csak a felszínt
kapargatták.
A helyi viszonyokat persze már az
első napon átlátták. Az egyik oldalon ott volt a Tyenner-ház, akik vasmarokkal
fogták a helyi kereskedelmet; a másik oldalon álltak a magukat ébredőknek
nevező örök elégedetlenek, akik most éppen a Krad-pap valami őrült elméletét felkarolva
próbáltak lehasítani maguknak egy szeletet a hatalomból; a harmadik csoport
pedig a mindenütt jelenlévő közönyösök, a csak-azért-is kívülállók tömege, az
egyszerű falusiak, akik ősi ösztönükkel mindig megérezték, hogy éppen hol eshet
le nekik is egy-két zsíros falat. Ők voltak azok, akik meghallgatták Adwil atya
rémmeséit a fejetlen holtról, és hálát adtak Krad bölcsességéért; de ők voltak
azok is, akik naponta imádkoztak a helyi szellemekhez, az Angyalhoz, a Bírához
és a Bölcshöz – biztos, ami biztos, mert Krad hátha épp nem erre néz –, és ők
voltak azok is, akik nap mint nap két kezük munkájával, vérrel és verítékkel
építették a falut, a gyűlölve tisztelt Olyssan Tyenner Menedékét.
Persze a világon mindenütt így
mentek a dolgok, így hát ezen a kalandozók sem akadtak fent – ezért aztán
folytatták a kérdezősködést, és a második napon összeírták a helyi
potentátokat; a harmadikon már a bizalmasaikat is ismerték; a negyediken pedig
már a jelentéktelennek tűnő küldöncöket is, akiken keresztül a pártok tartották
egymással a kapcsolatot.
Az, hogy a kirakós ezen darabja
fenekestül felforgatta a képet, nem érte őket váratlanul. Az ambiciózusabb emberek
a világon mindenütt több vasat tartanak a tűzben, s csak alaposabb vizsgálattal
lehet kideríteni, hogy a sok szövetségesük közül melyikhez húz az érdekük is – az
okokra és a miértekre azonban az ötödik napon sem kaptak választ.
„Erről nem beszélünk”, mondta Vírg,
és bár ő mondta ki először, Dyrstakhyr és társai már napok óta érezték, hogy
valami mélyebb, sötétebb titok köt össze mindenkit a faluban.
Akkor döntött úgy Ervil és
Grimmillen, hogy elég a körmönfont puhatolózásból, s inkább fölteszik egyenesen
a kérdést: „Hogy van az, hogy…”
Dyrstakhyr felkapta a fejét. Tőle
vagy másfél mérföldnyire, útban a Tyenner-ház felé, a kis mezei egér
hátrahőkölt egy váratlan zajtól, és ijedten mozdulatlanná dermedt; aztán megpróbált
elfutni, de egy kapával kettévágták.
Dyrstakhyr orrán-száján vért
prüszkölt a mágikus kötelék erőszakos megszakításától, de nem ez rémítette meg
annyira, hogy hullánál is fehérebbre sápadt.
Mielőtt lesújtottak a famulusára,
annak szemén keresztül még látta, ahogy Serrin da Mennirnek egy fejszével a
fejét vették.
Hörögve támaszkodott meg az
asztalon, mert egyszerre nem kapott levegőt; azt hitte, hogy ennek is a famulus
halála az oka, de aztán rájött, hogy az lehetetlen – hogy sosem adott neki az
életerejéből annyit, hogy az elvesztése ilyen hatással legyen rá.
Alig bírt lábra állni; tett egy
lépést Ervilék asztala felé. Az udvari ork és a goblin részegen borultak az
asztallapra.
Gyanúsan mozdulatlanul.
Két lépésre futotta tőle, aztán
térdre rogyott; orrán-száján akkor már patakzott a vér. Kétségbeesve próbált
erőt gyűjteni, rágcsáló- és rovarfamulusai, szürke baglya, pej kancája sorra
élettelenül estek össze odakint a fogadó körül, de csak csillapítani tudta
általuk a vérzést, elállítani nem.
Harákolva, köhögve próbált
levegőhöz jutni. Közben valahogy megtett még négy lépést. Elérte az asztalt.
Méreg – döbbent rá. Velük is
méreg végzett.
Az udvari ork és a kis goblin
élettelenül hevertek, úgy, ahogy az utolsó kör megütötte őket; Karkas viszont,
a kiugrott pap, a bennszülött ellenálló, aki bátran vállalta a véleményét, s
akinek ha a méregtől nem is, de legalább a rengeteg szesztől ott kellett volna
hevernie mellettük, közönyös tekintettel mérte végig őt, és persze nem nyúlt a
feléje tartott kezéért.
Nem baj. Ahhoz, amit Dyrstakhyr
tenni akart, nem kellett megérintenie.
***
Úgy tért magához, mint a
legrosszabb rémálmában: bilincsek és láncok közt, bár egy tömlöc falai helyett
valamiféle kemény ágy deszkáihoz szorítva. Érezte, hogy arcára száradt a vér,
de más baja valószínűleg nem esett; már rendesen kapott levegőt. Épp csak
valami zsibbadást és szokatlan hűvöset érzett a gyomra tájékán.
Megpróbált odanézni, de nemcsak a
végtagjait szorították le, hanem a fejét is, így azt sem tudta mozdítani.
Farkasszemet nézett a mennyezetről lógó kétágú gyertyatartóval.
A száját felpöckölték.
– Á! – hallotta a feje mögül. –
Hát magadhoz tértél.
Egy tetovált arc hajolt fölé. A halántékán
és a homlokán Dyrstakhyr felismerte az Érzelmek Bástyáját és a Bagolyszemet, a
bal orcáján indázó csápmotívumot viszont még nem látta. De mindegy is; a többi
is elárulta, hogy egy boszorkánymesterrel van dolga. Dyrstakhyr kinyúlt a
famulusai felé, hogy erőt merítve kitépje magát a bilincsiből, amíg a fickó
ilyen közel van hozzá, de csak végtelen űrt talál.
Hát persze. Az utolsót is
kiszipolyozta ott az ivóban, hogy megküzdjön a méreggel. Ami azt illeti, még a
vendégek közül is megcsapolt néhányat, hogy életben maradjon. Az a rohadék
Karkas különösen ízletes volt, az ellenméreggel a vérében.
– Lám, lám! Kezdünk emlékezni,
ugye?
Igen. Karkas üvöltve fonnyadt el
a kezei közt, de aztán rárontott az egyik étekfogó és néhány vendég; az egyik
talán a szűcs fia volt. Alig múlt még tizennégy. Mégis mi a fene vette rá, hogy
beavatkozzon?
Fogva tartója elmosolyodott.
– Hja, igen; nem is vagyunk olyan
egyszerű népek, igaz? – Csorba, szuvas fogai voltak, szeme véres és gyulladt,
az egyik fülét pedig lerágta valami, alighanem patkány. Dyrstakhyr látott már
ilyet az erioni börtönökben. Csakhogy akkor ez nem lehet Olyssan Tyenner.
– Hát persze, hogy nem. A messir
túl elfoglalt ahhoz, hogy személyesen jelen legyen. De ne aggódj! Ahogy én
hallgatlak téged, úgy figyel ő is az én szememmel. Sőt, ami azt illeti,
közlendője is van; bár meg kell elégedned azzal, hogy én tolmácsolom.
De mintha meggondolta volna
magát, hátrébb húzódott. Dyrstakhyr hallotta, hogy matat valamivel. Addig
gyorsan számba vette a lehetőségeit. Így gúzsba kötve nem tud mágiát használni;
az elméjét védő pajzsokat lerombolták, és olvastak a gondolataiban, tehát
bármit is kezdene, ők már előre tudják…
– Bocsánat. – A boszorkánymester
feje visszakúszott a látóterébe. – Csak meg kellett húznom a szíjat a fejed
körül, mert ha kitöréssel próbálkozol, az esetleg engedett volna.
… reménytelen.
– Hol is tartottunk? Á, igen.
Szóval tekintettel a helyzetedre, és arra, hogy mekkora segítségünkre lehetsz a
jövőben, a messir úgy tartja illőnek, hogy felvilágosítsunk idekerülésed
egyes részleteiről.
Mégis megpróbálta. Takarodj a
fejemből! – ordította hangtalanul, ám közben arra összpontosított, hogy
legalább a fejét fölemelje, és szabadjára engedte minden rejtett tartalékát.
Sikerült. Elpattant a szíj. És
akkor meglátta, hogy mi az a hűvös érzés a gyomránál. Szakszerűen felvágták,
háromfelé hajtották és bonctűkkel rögzítették a hasfalát.
Pánikba esett.
– Csss! Ha mozogsz, csak rosszabb
lesz. Tudod, nem akarjuk, hogy idő előtt itt hagyj minket. Olyssan úr már olyan
rég szeretett volna tanulmányozni egy hozzád hasonló fajzatot, és akkora
szerencsénk volt, hogy ide vetődtél.
– Tudod – folytatta, miközben egy
gyors mozdulattal újabb szíjat vetett át a fején –, nem célirányosan válogattunk.
Sőt, nem is mi válogattunk, azt teljes mértékben Pezzóra bíztuk. Haragudhatsz
rá, de nem érdemes: ő is csak közvetítőkön keresztül tudott a feladatról, és
őszintén hitte, amit nektek mondott, mert őt is így tájékoztatták.
– Hogy miért mondom el mindezt?
Hogy megnyugtassalak. Jó, tudom, az ott nem szép látvány, de ne aggódj, nem
vagyunk barbárok. Sőt, van egy sajátos, bár meglehetősen egyszerű alapelveken
nyugvó rendszerünk, amely biztosítja a nyugalmat és a békét a faluban.
Meglehetősen büszkék vagyunk rá; mostanra nyilván te is rájöttél, hogy miért. A
messir egyszerűen csak szerette volna tudni, hogy vajon ellenséges
szándékú kívülállókkal szemben is olyan hatékonyan működik-e Menedék, mint a
belső ellenséggel szemben.
Tehát egy próba volt? Egy
átkozott… gyakorlat? – akarta kérdezni Dyrstakhyr. Amin mind elbuktunk? – És
akkor eszébe jutott Szenam és Mílea; az utolsó szalmaszál.
– Mármint az a kis lótuszleány?
Ki kell, hogy ábrándítsalak: helyesebb lenne kígyólánynak hívnunk. Gondolom,
elégedettséggel tölt el, hogy legalább ebben igazad volt. Csak tudod, amint Menedék
örömlányai rájöttek, hogy hozzájuk hasonlóan Orwella hitsorosa, felvilágosították
az itteni helyzetről, és gyümölcsöző együttműködésünkről. Attól tartok, hogy az
ifjú hölgy már messze jár, és magával vitte az utolsó társatokat testőrként.
– De ne haragudj. Nagyon izgat
engem egy személyesebb jellegű kérdés, és miután úgy érzem, már minden mást
megbeszéltünk, mondd csak: a lenyelt vér kiszűrését szolgáló tasakok már
gyermekként kifejlődtek a gyomrod alsó fertályán, vagy csak felnőtté érésed
környékén alakultak ki? Nem tudod? Ó! Kár. Na de mindegy. Hátha a részletes
vizsgálatnál majd kiderül.
Dyrstakhyr megint vergődni,
tiltakozni kezdett, a teste ívben megfeszült, de csak annyit ért el vele, hogy
éles fájdalom hasított a gyomrába.
– A helyedben nem tenném. Mivel
számos vizsgálatot szeretnék elvégezni rajtad, erős fájdalomcsillapítót adtam,
de azért megvannak a határai. Ráadásul nem fogja hagyni, hogy elveszítsd az
eszméletedet. De ne aggódj – a boszorkánymester ismét elmosolyodott, és
felmutatott egy szikét meg egy apró, horgos végű kampót –, nagyon, nagyon
óvatos leszek, hogy minél tovább tartson.
VÉGE
