EGYKOPONYA, HÁROMFEJ, EZERSZEM...

Zajt hallok az ablak alatt.

Más ember azt gondolná, csak egy ügyetlen macska, vagy a fogadós kutyája, amelyik folyton-folyvást ott csahol az ember lába körül. Talán bagolyhússal etetik, hogy sosem nyughat éjszaka.

Nagyon hideg van, libabőrözöm. Az árnyékok koszos vízerekként folynak végig a falakon, s a földön mintha felém kúsznának.

Nem tudok aludni. A kaparászást hallgatom, a szemem csukva ugyan, de az érzékeim élesek, akár az éjszakai vadászé.

Nem fog meglepni. Engem nem.

Ersát meglephette, eltehette láb alól, de engem... engem nem. Én túlélem és elviszem a koponyát a főmágusnak.

El én... ha addig élek is.

Egy hónapja kezdődött az egész... azzal a különös pendüléssel az erők kusza hálójában, amely úgy fonja be a kontinenst, mint a pók hálója a csapdájában vergődő legyet. A főmágus érezte legjobban, úgy hiszem... én csupán egy lázálmot félbeszakító lágy cirógatásként emlékszem rá. Ő kis híján megvadult attól, amit érzett. Nem mondta el, mit gondol, mit sejt... azt sem árulta el, hogy honnan szerzett tudomást a koponyáról.

Nem tudtam, miért olyan fontos ez az apró tárgy, csak annyit éreztem, hogy köze van ahhoz a zavarhoz, ami a minap megérintett. Az erdőben kellett kutatnunk utána, Hísnek, Ersának és nekem. A főmágus legmegbízhatóbb vadászai lévén, természetesen bennünket szalajtott érte.

Nem volt könnyű meglelnünk még úgy sem, hogy a főmágus ellátott bennünket fürkészekkel, amelyek úgy kúsztak végig a manahálón az avar felé, mint a zsákmányra éhes pók. Nem az iránnyal volt a gond, hanem a hellyel.

Változik a világ, változnak az emberek, heh.. telik az idő, rohan a medrében, és ki tudja, hol, merre bukkan fel majd...

Az Ezerszem klánt nem mindig ismerték ám az emberek. Valamikor régen számtalan kisebb szervezet szaggatta Draggaris városát... Marakodtak, acsarkodtak, mint a koncra éhes kutyák. Szép időszak volt az is, nem tagadom... ám a messzi nomád törzsek között szárba szökkent egy olyan virág, amely a magjait messzire szórta a Délvidéken.

A nevét nem tudjuk, és mára nem akadt élő ember, aki tudná. Ő, aki viselte, mára halott, csupán a karja maradt meg, a jobbja, amely folyton előre mutat, az ismeretlenbe, amely még előttünk áll, vár ránk...

Látom, csóváljátok a fejeteket. Tegyétek, heh... persze ti mind azt mondjátok: „Mit tudhat egy ilyen vakarék, egy goblinfajzat Abrauudis Tzuirról és az Ezerszem Klánról?”

Hisztek, amit akartok. Sokfelé vittem már a portékámat e földeken, sokat láttam, sokat hallottam, többet, mint amit ti egész életetekben tudni fogtok.

Nevessetek csak, nevessetek, heh, heh; a történet folytatását teljességében úgyis csak én ismerem.

Messze volt és kapuk nélkül kellett utaznunk, lóháton, váltás nélkül. A goblin az első estén szegődött mellénk, és már-már úgy tetszett, soha nem akar odébbállni. Estéről estére a tábortüzünk mellett gubbasztott és legendákkal, rémmesékkel traktált bennünket. Ersa szívesen fogadta, engem azonban mélységesen zavart a jelenléte. Ebben az egyben egyetértettünk Hísszel; az alattomos félelf fattyú ugyanolyan undorral viseltetett a behízelgő modorú jószág iránt, mint én magam.

A goblin végül egyik reggelre virradóra eltűnt. Igazság szerint már nagyon ráuntam a locsogására; örültem hát, hogy megszabadultam tőle, és folytathattuk az utunkat.

 Hosszú, fáradságos várt bennünket, amelynek során egészen a déli sztyeppékig jutottunk, amelyek végtelennek tetsző fűtengerként húzódnak a Kráni Hegység lábáig, rajtuk itt-ott zöld erdőszigetekkel. Az egyik ilyen erdősziget méhében leltünk rá a koponyára.

Az erdő a helyiek legendái szerint már a világ teremtésekor ott állt. Ebben nem hiszek, de azt a vak is láthatta, hogy azok a fák vénebbek, mint a hegyek mélyén kísértő holt lelkek, és egy részük legalább annyira élettelen is. Némelyikük csupán azért maradt meg a föld felszínén, hogy egy eltemetett korra emlékeztesse az arra tévedőket; törött csontként mar bele a rothadásszagú levegőbe, s ontja magából a holt levelek szagát.

A kaparászás erősödik... mintha felfelé mászna az épület oldalán. Talán azt hiszi, hogy meglephet engem. Hát nem fog. Eltüntethette Ersát a föld színéről, a foga belém törik majd.

Gyere csak, gyere...

Abrauudis Tzuir messziről, nagyom messziről érkezett, a Kráni Hegység lábainál elterülő sztyeppékről. Egy nomád törzs gyermekeként cseperedett fel, és nagy jövő állt előtte, a törzs ifjúsámánjaként, de mikor serdülőkorba került, valami történt.

Már figyeltek, ugye? Ezt nem tudtátok ám, igaz? Lám, az egyszerű kis csencselő goblin is mondhat újat nektek, a hős klánfiaknak, heh?

Igen, Abrauudis Tzuir ezután megváltozott. Őrületnek neveznétek talán; vagy egy fáradt, bűnös elme tiltakozásának a régmúlt tettei ellen. Nevezzétek, ahogy akarjátok. Neki mindig is voltak különös pillanatai, zavaros gondolatok, amelyek szokatlan tettekre sarkallnak. Így volt ez, egészen haláláig.

Mit néztek, heh? Bővebb választ tőlem ne várjatok; rég volt ez és jobb, ha a régmúlt titkai eltemetve maradnak.

Abrauudis Tzuirnak –akkor még máshogy ismerték, más nevet viselt- mennie kellett. Sietve méghozzá. Messze jutott onnan, és sok mindent tanult; olyan tudományokba ütötte az orrát, amelyekről nektek fogalmatok sincs.

Tudjátok, mit jelent boszorkánymesternek lenni? Egyszer elkótyavetyéltem egy démonbőrből varrt nadrágot egy fura, torzonborz figurával, akinek a nyála őrületet hozott annak, aki hozzáért. Ő azt mondta, olyan, mintha örökös fagyos lángok emésztenék a bensőtöket, minden szétmarva és felemésztve. Ettől savat köptök és mérget könnyeztek, érintésetek pedig ragályt terjeszt, amerre csak jártok.

Így érkezett Abrauudis Tzuir, a száműzött Draggarisba.

Hís jelenléte is egyre kevésbé boldogított. Kezdetektől fogva, mióta a Varázslókhoz csatlakozott, gyanús nekem. Ahányszor csak megpillantom, a kétszínű a szó, ami eszembe jut róla. Sosem állhattam a fürkésző tekintetét, és a különös kérdéseit. Mindig többet akart tudni, mint amit szabadott volna. Többet rólam, a pozíciómról a klánban. A helyemre áhítozott, tudtam kezdetektől fogva. Néha, mikor Ersával verítékben fürödve, zihálva fonódtunk össze, róla suttogott, hogy miről faggatja a társainkat.

Egyszer, amikor egészen véletlenül egyszerre léptünk be a Vörös Bivalyba vacsorára, megkérdeztem tőle, hogyan látja a jövőjét a klán berkein belül. Ő csak mosolygott azzal az álságos, behízelgő mosolyával és annyit mondott, hogy neki bőven elég az, ameddig eljutott.

Ennyire ostobának nem nézhet engem. Aki az ő rangjáig jutott a klánban, nem fog megelégedni a pillanatnyi helyzetével.

Onnantól kezdve még inkább résen voltam. Amikor a főmágus a koponyáért küldött, tiltakoztam a jelenléte ellen, de mindhiába. Elismerem, kiváló vadász, az érzékei, ha lehet, még az enyémnél is élesebbek. Tapasztalat a nyomába sem érhet a magamfajtáénak, de idővel vezetővé érhetett volna.

Nem fog. Ha abbahagyja a kaparászást és felér az ablak elé, meghal.

A Draggarist akkoriban, mint említette, számtalan szervezet tépte, marcangolta. Az utcákon mindennaposak voltak az összecsapások. Testvér ontotta testvér vérét, anya dobta kútba gyermekét és szerető szipolyozta ki azt, aki magát adta neki. Az emberek hátukat a falnak vetve jártak-keltek az utcákon, és ha besötétedett, az ajtókat gondosan zárták.

Olyan hely volt, ahol rendet kellett teremteni, heh.

Ő pedig megtette; vérrel és árulással, vassal és mágiával... és a romokból kiemelkedett az Ezerszem klán.

A Rend Kora köszöntött Draggaris városára, élén az Ötökkel és Tzuir Harcosaival, tucatnyi Kisfőnökkel, akik kezükben tartották a város felett irányítást.

Azonban mindig akadnak olyanok, akiket a hatalom csábít, és akik más tettein lovagolnak be a dicsőség csarnokába.

Abrauuidis Tzuir hatalma azonban nőttön- nőtt; és már volt nem könnyű elbánni vele, heh.

Mind hallottatok Raeda Kisfőnök esetéről, ugye? Arról, hogyan lobbantotta lángra szinte egy intéssel az Alapító asztalát a padlóval együtt? Tzuir sértetlenül sétált ki a lángok közül, és végül Raeda vált azok martalékává.

Ti, akik akkoriban már szolgáltatok nála... Ha tudjátok, akkor, mi történik majd, kinek a pártját fogtátok volna? Heh?  Elmondhatjátok, már mindegy, és tőlem úgysem tudja meg senki, heh, heh.

Így meglepődtök hát azon, hogy végül bezárkózott? Hogy fejek hullottak a porba, s a vértengerből csupán három oszlop emelkedett ki, három oszlop, melyek csupán egy-egy oszlopfőt tűrtek meg magukon?

Varázslók, Harcosok és Kalandorok, mind-mind egy vezetővel. Három vezető, három rivális fél; ám kevesebb annál, hogy veszélyt jelentsen az Alapítóra, Abrauudis Tzuirra.  

A koponyára másnap késő délután találtunk rá, a monolitok közelében.

Ha az erdő vén, akkor a monolitok kortalan, a poklokba szakadó ősmúlt darabjai. Talán a megnevezhetetlen fajzatok emelték, amelyek egykoron e világ földjét tapodták. Ha így van, akkor jobb lenne, ha sosem derülnének ki a titkai.

A köveket, amelyből építették, messziről hozhatták e földekre, merthogy mérföldeken belül kavicsot sem nagyon láttunk, nem hogy akkora szikladarabokat, amelyekből ezt az építményt emelték. Két roppant monolit alkotta a gerincét, amelyek mintha egy kaput akartak volna formálni; felületüket úgy hálózta be a rúnaírás, mint a hegek az ezer csatát megjárt veterán bőrét. Némelyikük felől különös lüktetést éreztem, mint taszítana magától.

A monolitok körül néhány kő hevert még szabályos rendben, ezek sokkal kisebbek voltak a kapu monolitjainál... és egy furcsa építmény, amely olybá tűnt, mint egy magas, csapott tetejű piedesztál. Az aljnövényzet dúsan burjánzott közöttük, némelyikük már a sziklakövek oldalán kapaszkodott felfelé.

Ersa megvizsgálta a monolitokat, de a furcsa taszításon kívül ő maga sem fedezett fel bennük aktivitást. A hely, akárcsak a liget többi része, rég elhagyatott és halott volt.

A koponyára az egyik fa odvában találtunk rá. Hogy ki helyezhette oda, rejtély; de láthatóan jó ideje ott hevert már érintetlenül. Nem ember faragta ki; úgy festett, mint egy öklömnyi kődarab, amelyet ismeretlen erők a korok hajnalán egy koponya alakjára mintáztak, torz tréfája csupán a természetnek. Mindannyian éreztük azt a lüktetést, amely belőle áradt; mint a gátak közé szorított árhullám, amely folyamatosan ostromolja börtöne falait. Mintha halk morajlás futott volna végig az erőhálón, amint gyolcsba csavartam és elrejtettem. Hís persze felajánlotta, hogy viszi, de letorkolltam. Én voltam a csapat vezetője, az én előjogom volt, hogy a küldetésem tárgyát a főmágus elé vigyem. Láttam Hís szemében az elégedetlenséget, de nem foglalkoztam vele. Ersa mellettem állt és ez elbizakodottá tett.

Hiba volt.

Fázom, és elfog a reszketés. A kaparászás egyre erősödik... Mintha jéggé váltak volna a falak. A testemet emésztő láz teszi; de nem hagyom, hogy legyűrjön. Addig nem, amíg haza nem jutok.

Emlékeztek arra az éjjelre, amikor Abrauudis Tzuir meghalt? Én emlékszem, mert ott voltam, igen, hiába nevetsz ott hátul, te szőrös szájú anyaszomorító. Mit tudhatsz te arról, ami ott fogadott valamennyiünket?

Mindenütt vér és vér... Tudjátok, milyen az, amikor egy dinnyét tompa fejszével csapnak széjjel, heh? Na, az olyan volt, csak Alapítótok volt a dinnye, az életlen fejsze pedig...

Kíváncsian figyeltek mind, látom. Fürkésztek engem, az ostoba kis goblint, hátha kiböki, mi történt aznap éjjel, heh, heh.

Még nekem is csak sejtéseim lehetnek, hogy mi történt ott, akkor, heh. Hogy ki, vagy mi végezhetett vele ilyen galádul. Csak a jobb kezét hagyta meg, csuklótól az ujjakig; és az a csontkéz azóta is vádlón mutat mindenkire, aki csak szemrevételezni meri a Tanács Termében, heh.

Hogy tudta, hogy meg fog halni? Heh, nem sejtesz te semmit! Igen, hátrahagyta az Ereklyéket maga mögött, a három varázserejű tárgyat, amelyek végül az utódját jelölik majd ki. Tudjátok ti is, kiknél van ez a három tárgy, ugye? Heh, heh, igen.

De nem számíthatott a halálára. Olyan hirtelen csapott le rá, mint a mennykő a magányos szilfára. Csak a három ereklyét hagyta hátra... Gondos előrelátás, én azt mondom. Tudta, mi történik majd, ha őt egyszer elszólítja a Halál Fekete Angyala.

Mert ti tudjátok, ugye, mi történt? Heh... igen.

Testvér ontja testvér vérét, anya dobja kútba gyermekét és szerető szipolyozza ki azt, aki magát adta neki.

Az éjszaka még az erdőben ért bennünket. Ersa és én a tábortűz egyik oldalán, Hís pedig a másikon aludt. Felváltva őrködtünk, de mikor Hísre került a sor, magam is ébren maradtam és figyeltem a mozdulataira.

Nem tudom, hogyan csapott le ránk a végzet. Az erdő kihalt, szinte síri csöndjébe hirtelen hasított bele Ersa rikoltása. Figyelmeztetés volt számomra vagy harci kiáltás, nem tudom. Mialatt a rikoltás fület tépő sikolyba fúlt, egy szempillantás alatt talpra pattantam, fegyverrel a kezemben, de így is elkéstem.

Egymagam álltam a holt szagú fák között. Ersa és Hís eltűnt, a tábortűz helyén pedig már csak zsarátnok izzott, az is egyre halványabban. Elmormoltam az éjjellátás szavait, és hunyorogni kezdtem, ahogyan agyamat megrohanták a környezetem képei, mint a szomjazók a frissen fakadt forrást. Neszt hallottam a hátam mögött, és még éppen időben fordultam meg ahhoz, hogy lássam a félelf köpönyegét meglibbenni az egyik bokor mögött.

A kezem nyomban a tarsolyomat kereste, de az továbbra is az övemen lógott, benne a koponyával. Hís valahogy... eltüntette Ersát és a koponyát akarta ellopni, csakhogy a rikoltás kizökkentett abból a...

...vajon mi történt? Kötve hiszem, hogy elaludtam volna. Csak valami furfangos mágia vagy a kalandorok egy trükkös mérge állhat a háttérben. Nem tudom, ahogyan azt sem, hogy Hís csak azért tette vajon mindezt, hogy ő vihesse a koponyát a főmágus elé, vagy más tervei vannak vele. Az első esetben meg fogom ölni azért, amit Ersával tett, a másodikban meg kell ölnöm, mert veszélyt jelent nem csak rám, hanem a Mágusokra, talán a főmágusra is.

A sötét erdőn keresztül üldöztem Híst, de nem értem utol. A félelf fattyú túlzottan mozgékony alkat volt; a köpenye meg-meglibbent olykor-olykor egy bokor mögött, egy fatörzs mellett, de mindig túl messze volt ahhoz, hogy utolérjem. Végül már magam sem tudtam, merre járok; az erdő ott suttogott körülöttem, bármerre is mentem, bármerre néztem. Árnyak moccantak a félhomályban, s egyszer-egyszer sikolyszerű hang hasította cafatokra az éjszakát, amelyről először mindig azt hittem, hogy Ersa sikolya, s végül rá kellett jönnöm, hogy valami más, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mi.

Hísnek pedig nyoma sem volt. Mintha elnyelte volna az erdő feneketlen torka.

Mintha valaki suttogna a falak mögött... Árulásról suttog és halálról. Némán hallgatom, ahogyan a kaparászás egyre halkul, mintha a falakon mászó félelf meggondolta volna magát.

Talán más utat választ? A társai suttognak a falak mögött, hogy ki jöjjön át, elvágni a torkomat? Gyengülök, de ezért van bennem annyi erő, hogy elbánjak akár hármójukkal is.

Én fogom elvinni a koponyát a főmágusnak.

Hajnalodott, amikor visszataláltam a tábortüzünkhöz, de Hísnek továbbra sem láttam nyomát, ahogyan Ersának sem. Csak a sikolya csengett még mindig a fülemben, amely oly hirtelen fullasztó némaságba csapott át. Nem értem rá keresgélni; lóra kaptam és a legközelebbi falu felé vettem az irányt. Ott megpihentem kissé, de nem vesztegettem az időmet; eszembe jutott Hís és az, hogy bármit is tervezzen, egészen biztosan nem fogja ilyen könnyen feladni. Tovább kellett mennem.

A fogadóra az erdő mellett találtam rá. Kapóra jött; mire idáig jutottam, betegség tört ki rajtam. Nem tudom, honnan kaphattam el; talán a félelf trükkjének utóhatása volt. Láz kapott a karmai közé és szipolyozta száraz kórókká a tagjaimat.

A fáradtság ólomkoloncként húzza lefelé a fejemet, de nem alhatom. A láz ott lüktet a mellkasomban, a tüdőmet szaggatja, de hangot nem adhatok... csak figyelek, némán és csukott szemmel, egyenletesen lélegezve, az ablak mögötti kaparászást hallgatva. Hamarosan Hís, megfizetsz mindenért...

Súlyosak a falak... mintha rám akarnának dőlni. Nehéz egyenletesen lélegezni. A kaparászás abbamaradt, a suttogás erősödik... Fázom, annyira fázom.

Jöjj hát, Hís, mielőtt túl késő lenne, jöjj!

De csak a suttogás, az őrjítő suttogás marad. Valahol valaki felkacag... mintha Ersát hallanám. A tábortűz mellett ül és engem néz, a szája sikolyra nyílik, de nem sikolt... csak mond valamit.

”Most már viheted.”

Tényleg ezt mondta?

Lángol felettem az égbolt, én mégis reszketek. Ez az erdő nem akar véget érni...

Hol vagy hát, Hís? Bújj elő a bokorból, ahova bújtál!

Én győzök. Elviszem a koponyát. Én győzök.

Elviszem...

Hogy mégis, hogy kerültünk ide, erre a pusztaságra? A monolitokhoz, amelyek mintha beszélnének hozzánk?

A főmágus tudta, mielőtt ti bármit is tudtatok volna. Álmában olyasmit látott, ami felzaklatta... egy kőkoponyát, amelynek szeméből vérpatakként csorgott a sűrű, izzó fény.. Fürkészeket szalajtott előre, ők pedig ráleltek a monolitra, és még annál is többre... annak titkára, mit rejtenek ezek az ősöreg kövek.

Igen, fiam, húzd csak összébb magadon a bekecsed! Az éjszaka hűvös, de félned nincs mitől... hacsak nem törsz te is Abrauudis Tzuir örökségére.

Kevesen tudják csak azt, amit én, heh. Én beszéltem az egyetlen fürkésszel, aki visszatért innen üres kézzel, de olyan hírekkel, amelyektől mindhárom oszlopfő hanyatt-homlok rohant erre a helyre, a kicsiny erdőségbe, a tisztásra, ahol az ősöreg piedesztál várja őket.

Meglelték Abrauudis Tzuir hatalmának forrását, a helyet, ahol használhatják az ereklyéket. A helyet, ahol végül elcitálhatják a rituálét, ahol új vezért avathatnak.

-          Most már viheted.

Még egyszer, utoljára végignézek az ágyon, amelyen az a férfi hever, akit egészen eddig követtem. Az érzés, ami megrohan, talán a sajnálathoz hasonlítható. Itt pusztul el nyomorultul egy istenek háta mögötti porfészekben, és mindez azért, mert nem azt az embert pártolja, akit én. Kellemesebb halált szántam neki, de Hís mérge már hatni kezdett, mire közbeléptem. Sejtettem, hogy valamire készül a félelf, hogy valamilyen módon a helyére tör, és ez kiváló alkalomnak ígérkezik számára. Nem számoltam azonban a türelmetlenségével; úgy hittem, később akar cselekedni.

Furcsa érzés, hogy azzal, hogy eltávolítottam a nyomorult félelfet az útból, megbosszultam egykori szeretőm halálát is.

Túlzás lett volna azt állítani, hogy szerettem, de az együtt töltött idő emlékére még adnom kellett neki egy búcsúcsókot. A mögöttem álló fiatal, nyurga fickó értetlenül figyel. Férfiak... sosem fogják megérteni az emberi lélek ezen apró finomságait.

A koponyát már a fiúra bíztam, és intek, hogy ne is várjon tovább. Sarkon fordul és elinal; meglehetősen hosszú út vár rá Draggaris városáig. Ő a koponyát viszi, de én sokkal, de sokkal, értékesebb hírekkel szolgálhatok a Tolvajok Generálisának; az okkal, amiért a koponya oly értékes, és amiért a bizalmasaival együtt nyomban fel kell kerekednie és a monolitokhoz zarándokolnia.

Végigpillantok a lázálomban vergődő, láztól forró testen. Utoljára végigsimítok a homlokán, az orra vonalán és az ajkain.

Ég veled, Kedves... Ersa búcsúzik tőled.

Eric van Dien tollából...